In this category:

Or see the index

All categories

  1. CINEMA, RADIO & TV
  2. DANCE
  3. DICTIONARY OF IDEAS
  4. EXHIBITION – art, art history, photos, paintings, drawings, sculpture, ready-mades, video, performing arts, collages, gallery, etc.
  5. FICTION & NON-FICTION – books, booklovers, lit. history, biography, essays, translations, short stories, columns, literature: celtic, beat, travesty, war, dada & de stijl, drugs, dead poets
  6. FLEURSDUMAL POETRY LIBRARY – classic, modern, experimental & visual & sound poetry, poetry in translation, city poets, poetry archive, pre-raphaelites, editor's choice, etc.
  7. LITERARY NEWS & EVENTS – art & literature news, in memoriam, festivals, city-poets, writers in Residence
  8. MONTAIGNE
  9. MUSEUM OF LOST CONCEPTS – invisible poetry, conceptual writing, spurensicherung
  10. MUSEUM OF NATURAL HISTORY – department of ravens & crows, birds of prey, riding a zebra
  11. MUSEUM OF PUBLIC PROTEST- photos, texts, videos, street poetry
  12. MUSIC
  13. PRESS & PUBLISHING
  14. REPRESSION OF WRITERS, JOURNALISTS & ARTISTS
  15. STORY ARCHIVE – olv van de veestraat, reading room, tales for fellow citizens
  16. STREET POETRY
  17. THEATRE
  18. TOMBEAU DE LA JEUNESSE – early death: writers, poets & artists who died young
  19. ULTIMATE LIBRARY – danse macabre, ex libris, grimm and others, fairy tales, the art of reading, tales of mystery & imagination, sherlock holmes theatre, erotic poetry, the ideal woman
  20. ·




  1. Subscribe to new material:
    RSS     ATOM

Nádas, Péter

· Babelmatrix Translation Project: PÉTER NÁDAS · Péter Nádas: De levensloper. Boek over een jaar · Babelmatrix Translation Project: PÉTER NÁDAS (Buch der Erinnerung)

Babelmatrix Translation Project: PÉTER NÁDAS

bordrood495

BABELMATRIX Translation Project

Péter Nádas

Péter Nádas (born 1942 in Budapest) is a Hungarian writer. He worked as a dramaturg and photographer, and his first novel The End of a Family Story was censored because of some of its themes.
Nádas’ other novels include Lovely Tale of Photography and Book of Memories, which is considered as his most important work. Death is a recurrent theme in Nádas’ work, and his writing has been described as intellectual, detailed, strong and innovative but also demanding. 

Egy családregény vége (Hungarian)

Egyik nap a nagypapa éppen az o”söket mesélte a padláson. A nagymama hozott a közértboö egy halat. Nagyon örült, hogy kapott, mert a nagypapa szerette. Két órát állt sorban, de a hallal nem mehetett templomba. Ha tudta, hogy ma hoznak valamit, akkor engem is magával vitt. Ezt nem szerettem, mert az emberek kiabáltak. ,,Nézzék, hogy tolakszik!“ ,,Nem tudja? Hátul a sor vége!“ ,,Süket.” ,,Hová gyüri már magát, hallja?” A nagymama fogta a kezemet és húzott maga után, és én nem láttam semmit az emberek között, mert ki akartak nyomni; és a nagymama is kiabált: ,,Szégyentelenek! Nem látják, hogy gyerekkel vagyok?” ,,Küldte volna a cselédjét!” ,,Ezt a lovat nevezni gyereknek!” ,,Hagyta volna, miért nem hagyta otthon?” ,,Fehér kalapban? Fehér kalapban jön, amikor zsírt osztanak?” A nagymama letépte a fejéro”l a fehér kalapot, és mindenki láthatta, hogy majdnem egészen kopasz, és akkor elo”bb kaptunk. A nagymama azt mondta nekem, ez a kiszolgálóno” mindenkit becsap és szo”kére van festve a haja. Egyszer ez a kiszolgálónoö sikítani kezdett. ,,Jaj! istenem!” Összevissza csapkodott a kezével és sikított. „Jajistenem!” És dobogott a lábával. ,,Takarodjanak! Jaj, istenem, fogják be a szájukat! Vagy takarodjanak! Én dolgozó no” vagyok! Én így nem tudok! Így nem tudok számolni! Nekem számolni kell! Nem tudok! Nem bírom! Abbahagyom! Nem bírom!” Akkor mindenki elhallgatott. Nagy késsel vágta a zsírt, és a késro”l egy papírra kente, és mindenki csendben volt. A mérlegre dobta a papírt és megint vágta a zsírt és a papírra kente és nézte a mérleget. Sírt. Mi ott álltunk elöl. Az a nö vágta a zsírt és közben sírt, és megtörölte a szemét, de zsíros lett az arca és nem hallatszott más, csak a sírás és ahogy zörgött a papír. Féltem, elüldöznek minket. A halat betettük a kádba. Éjjel kopogtak az ablakomon. Nem mertem fölkelni, pedig láttam a katonasapkát; az apám. A halat addig a mosdóba tettük, hogy az apám fürdeni tudjon. Állt a kádban és szappanozta magát. Amikor ott voltunk a közértben, az a no”, akinek szo”kére volt festve a haja, nem tudta tovább mérni a zsírt. Reszketett, mintha félne, kezében azzal a nagy késsel, és sírt. Akkor egy férfi, akit a templomban láttam, bement a pult mögé a nöhöz. A nagymama azt mondta, ha nagyobb leszek, ministrálhatok, de az apámnak nem szabad tudni, és akkor nálam lehet a csengö. Ha rázom a csengoö, mindenki letérdel. Amikor letérdeltünk, az a férfi, aki bement a nöhöz, ránk nézett, nem értettem, miért néz? nem csináltam semmit! és átkarolta a noö, és leültette egy ládára és vigasztalta. ,,Nyugodjon meg! Nyugodjon meg! Kérem, nyugodjon meg! Most már csend van. Számolhat, dolgozhat nyugodtan.” Térdeltünk, a toronyban megszólaltak, kondultak, kongtak a harangok. A pap felmutatta az Úr testét. A noösírt és nem tudta abbahagyni. Mi álltunk és néztük. Szerettem nézni, hogyan szappanozza magát az apám; még a hátát is. A noöösszetette a kezét, reszketett, mintha valakitöl félne. Kezében a hosszú kés. ,,Ne haragudjanak! Nem bírom! Nem bírom! Ne haragudjanak!” Az a férfi, akit egyszer a templomban láttam, simogatta a nö szöke haját, ami festett. ,,Nyugodjon meg, kérem! Nem haragszik magára senki. Mindnyájan emberek vagyunk.” De akkor azt mondta valaki, hogy az a férfi biztosan csak azért vigasztalja a kisasszonyt, mert soron kívül akarja megkapni a zsírt; és megint mindenki kiabált. A hal nyitogatta a száját, mozgatta a kopoltyúját és úszkált a kádban. A nagymama azt mondta, pénteken megesszük. Elképzeltem a keresztfát. Az elöszobában, a tükör alatt, a fiókban tartották a kalapácsot, a harapófogót, a fu”részt és a szögeket. Néztem a tenyerem, de nem mertem beleverni a szöget. A hal úgy úszkált, mintha keresne valamilyen kijáratot. Amíg körbeúszott, négyszer nyitotta a kopoltyúját. A nagypapa megkérdezte, akarom-e hallani a halszagú lány történetét? ,,Igen.” ,,Akkor jól figyelj – mondta a nagypapa –, hogy értsél a szóból!” Néztük a halat. ,,Egyszer nagyon régen, egyszer nagyon messze történt mindaz, ami történt.” Azt hittem, az o”sök idejében, amiro”l a padláson mesélt, de a nagypapa megrázta a fejét. „Nem! Megmondottam, figyelj! Nem figyelsz! Az o”söknek még meghalni sem volt idejük, még élnek, itt élnek bennünk. De ez, amit mesélni készülök, ez olyan idökben történt, amit már elfeledtünk, akkor, amikor még óriás szörnyek, kígyódémonok, sárkányok és nagy szellemek éltek a földön; és úgy éltek, úgy szerették, úgy gyu”lölték egymást, akár az emberek. Csak a szeretet, a gyu”lölet maradt. Ha gyíkot látsz vagy siklót, a szörnyek árnyai! Erre gondolj. És most erröl, a csodák idejéro”l mesélek, s ez messzi föld. Ein unübersehbahres Gebiet. Az ösök, az más idö. Az o”sök Hárán földjén éltek, ahonnan Ábrám elindult, Kanaán földjén éltek, ahonnan Jákob menekült, Egyiptom földjén éltek, ahol József uralkodott, az ösök az Eufrátesz völgyében, a Jordán völgyében, a Nílus mellett éltek, és az itt van, itt van egy karnyújtásnyira; nem hallod? a pálmák, a datolya pálmák höségben zizegnek! még a fogad alatt megcsikordul a homok; nem is beszélve, ha virágba borulnak Kordovában az olajligetek! vagy nem is beszélve a német tölgyesek illatáról! ez itt van, ehhez nem szükségeltetik mély emlékezet. Én arról mesélek, amire te már nem emlékezhetsz. Itt kellett volna kezdenem. Vagy még elöbb. Talán ott kellett volna kezdenem, hogy kezdetben teremté Isten az eget és a földet. Kezdetben, de mikor? Ez már nemcsak neked, nekem is megfejthetetlen idö. És miböl? A szellem az anyagot, aztán az anyag a szellemnek ezt a komédiáját? De ha nem itt kezdtem is, ezekhez a terekhez majd eljutsz magad. Tehát valamennyi ido”vel a teremtés után, ami annyit tesz: nagyon régen és nagyon messze, élt akkor a folyó, a nagy folyó, milyen folyó? akkor még nem nevezték néven a folyókat! de késo”bb ezt a folyót Gangának becézték; élt itt a parton egy égi tündér. Tehát kezdo”dik a mese.

Publisher: Egy csaladregeny vege, p. 81-85., Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977

Péter Nádas
The end of a family story (English)

One day up in the attic Grandpapa was telling me about our ancestors. Grandmama had brought a fish from the market. She was very glad to have got one because Grandpapa loved fish. She stood in line for two hours, but she couldn’t go to church with the fish. When she got wind of something being available at the market she’d take me along, too. I didn’t like that because people would yell at her. „Look at her shoving and pushing!” „Don’t you know where the end of the line is? Back there!” „Must be deaf!” „Where are you bulldozing your way to now? Hey, can’t you hear?” Grandmama would hold my hand and drag me along and I couldn’t see anything among the people because they’d be trying to squeeze me out, and Grandmama would be yelling, too: „Shameless creatures! Can’t you see I have a child with me?” „You should have sent your maid!” „This lout she calls a child!” „Why didn’t you leave him at home?” „In a white hat! She always wears a white hat when they’re selling lard.” Grandmama would tear the white hat off her head and everybody could see she was almost completely bald, and then we’d be served right away. Grandmama told me that one particular saleswoman cheated everybody and that her blond hair was dyed. Once, this saleswoman started to scream: „Oh! Oh my God!” She was flailing her arms, banging all over the place with her hands and screaming, „Ohmygod!” and stamping her feet. „Get out of here! All of you! Oh my God, why don’t you all shut up! Or get out of here! I’m a working woman! I can’t work like this! I can’t count like this! I’ve got to keep track! I can’t bear this! I can’t stand it! I’ll just stop, that’s all! I can’t stand it!” Everyone fell silent. She cut the lard with a huge knife and slapped it on a sheet of paper, and everybody kept quiet. She threw the paper on the scale and cut some more and smeared it on the paper again and watched the scale. She was crying. We were standing right up front. The woman went on cutting the lard and crying; she’d wipe her eyes and her face got all greasy and all we heard was her crying and the paper rustling. I was afraid we would be chased away. We put the fish into the bathtub. That night there was a knocking on my window. I didn’t dare get out of bed even though I could see the army cap: it was my father. We put the fish in the sink so Father could take a bath. He soaped himself standing in the tub. When we were standing in the market, the woman with dyed blond hair couldn’t go on weighing the lard. She stood there shaking, with the big knife in her hand, and crying. Then a man I recognized from church went around the counter to her. Grandmama said that when I got older I could be an altar boy, but Father shouldn’t know about it, and then I could hold the little bell. Each time I shook the bell everybody would kneel. When we were all on our knees, this man who went behind the counter to the woman would look at us, I didn’t understand why, I didn’t do anything! and he put his arm around the woman and made her sit down on a box and started to console her. „Calm down! Calm down! Please, calm down! Everyone’s being quiet now. You can do your work, keep count, nice and easy.” We were kneeling and the bells began to toll in the tower, clanging and pealing. The priest raised his arms and showed us the body of the Lord. The woman kept crying and couldn’t stop. We stood there, just looking at her. I liked to look at Father soaping himself, he could even do his back. The woman brought her hands together. She was shaking as if afraid of somebody. The long knife in her hand. „Don’t be angry with me, please! I can’t bear it! I can’t bear it! Don’t be angry with me!” The man I’d seen in church was stroking her dyed blond hair. „Please, calm down! Nobody’s angry with you. We’re all human beings.” But then somebody said the man was comforting the woman only because he wanted to get his lard out of turn, and then everybody started shouting again. The fish kept opening its mouth, moving its gills, swimming around in the tub. Grandmama said we’d eat it on Friday. I pictured the image of the crucifix. The hammer, the pliers, the saw and nails were kept in a drawer in the hallway, under the mirror. I looked at my palm, but I didn’t dare drive a nail into it. The fish was swimming as if looking for an exit. During a single round of the tub it opened its gills four times. Grandpapa asked me if I wanted to hear the story of the girl who smelled like a fish. „Yes.” „Well, listen, then,” Grandpapa said, „so you’ll know what’s what!” We were looking at the fish. „Everything in this story happened a very long time ago, and very far from here.” I thought he meant the time of the ancestors he’d told me about up in the attic, but Grandpapa shook his head. „No! Didn’t I ask you to listen? You’re not paying attention! Our ancestors have had no time even to die, and they’re still alive, they live here, within us. But the story I’m about to tell you happened in times we’ve already forgotten, when giant monsters, serpent-demons, dragons, and great ghosts were still living on earth; and they lived and loved and hated one another as humans do. All that’s left now is love and hatred. Whenever you see a lizard or a snake, you see the shadow of monsters! think of that! And that’s the time, the time of miracles, that I want to tell you about, and that’s a very distant territory. A huge region. Ein unübersehbares Gebiet. Ancestors, that’s a different time. They lived in the land of Canaan, where Abraham came from, they lived in the land of Canaan, where Jacob escaped from, they lived in Egypt land, where Joseph became ruler, our ancestors lived in the valley of the Euphrates, in the Jordan valley, along the Nile, but that’s right here, only an arm’s length away; can’t you hear it? the palm trees, the date palms rustling in the sweltering heat? feel the sand crunching between your teeth? not to mention the flowering olive groves of Cordova! or the fragrance of the German oak forests! they are all here, no need for long memories. But now I’m telling you about things you can’t possibly remember. This is where I should have begun. Or even before. Maybe I should have started by saying that in the beginning God created heaven and earth. In the beginning, but when? And that is an unfathomable time, not only for you but for me, too. And out of what? Did the spirit create matter, and then matter created this comedy of the spirit? But even if I didn’t start here, you would get to these areas by yourself. Well then, some time after the creation, which means a long time ago and far away, there lived a river, the great river, what kind of river? back then people didn’t call rivers by names! but later it had a nickname – Ganga – and on the shore of this river there lived a heavenly fairy. And now the tale begins.

Imre Goldstein
Source of the quotation : New York N.Y. Farrar, Straus and Giroux, 1998. p. 83-88.

Péter Nádas
Einde van een familieroman (Dutch)

Op een dag zaten opa en ik op zolder en vertelde hij over onze voorouders. Oma had in de zelfbedieningswinkel een vis gekocht. Ze was heel blij dat ze die had kunnen krijgen, want opa was er dol op. Ze had er twee uur voor in de rij moeten staan, maar ze had de vis moeilijk mee kunnen nemen naar de kerk. Als ze geweten had dat er die dag vis te koop was, had ze mij ook mee naar de winkel genomen. Ik vond daar niets aan, want de mensen riepen altijd: ‘Moet je eens zien hoe die daar staat te dringen!’ ‘U moet achteraan aansluiten! Wist u dat niet?’ ‘Bent u doof?’ ‘Zeg, wilt u soms dwars door me heen? Hoort u me niet?’ Oma hield mijn hand vast en trok me achter zich aan; ik kon niets zien tussen de mensen, die probeerden me uit de rij te duwen. Oma schreeuwde terug: ‘U moest u schamen! Ziet u niet dat ik een kind bij me heb?’ ‘Waarom heeft u uw dienstmeisje niet gestuurd?’ ‘Zo’n groot joch moet een kind verbeelden?’ ‘U had die jongen beter thuis kunnen laten. Waarom heeft u hem meegebracht?’ ‘Met een witte hoed! Dat komt met een witte hoed als er reuzel wordt verkocht!’ Oma rukte de hoed van haar hoofd, zodat iedereen kon zien dat ze bijna helemaal kaal was, en dan schoten we weer een stukje op. Oma zei tegen me dat die verkoopster iedereen beduvelde en dat ze geblondeerd haar had. Op een keer begon de verkoopster te krijsen. ‘O mijn God!’ Ze zwaaide wild met haar armen en krijste: ‘O mijn God!’ Ze stampte ook met haar voeten. ‘Ga weg allemaal! O mijn God, schei uit met dat gemier of ga anders weg! Ik ben een werkende vrouw! Zo gaat het niet langer! Zo kan ik niet rekenen! Ik moet rekenen! Zo gaat het niet! Ik word er knetter van! Ik schei ermee uit! Ik kan er niet meer tegen!’ Iedereen hield opeens zijn mond. Ze sneed met een groot mes een stuk reuzel af en smeerde dit van het mes op een stuk papier, terwijl iedereen doodstil toekeek. Ze gooide het papier op de weegschaal, sneed nog wat reuzel af, smeerde dit ook op het papier en keek weer naar de weegschaal. Intussen huilde ze. Wij stonden helemaal vooraan. De vrouw sneed huilend de reuzel af en veegde haar tranen af, zodat haar hele gezicht vet werd. Je hoorde alleen haar gehuil en het ritselen van het papier. Ik was bang dat ze ons zouden wegjagen. We deden de vis in de badkuip. ’s Nachts werd er op mijn raam geklopt. Ik durfde niet op te staan, ook al zag ik de legerpet van mijn vader. Omdat mijn vader in bad moest, deden we de vis zolang in de wasbak. Hij stond in de kuip en zeepte zich in. Toen we in de zelfbedieningswinkel waren, hield de vrouw met het geblondeerde haar ineens op met het afwegen van de reuzel. Ze beefde alsof ze bang was en huilde, terwijl ze nog altijd het grote mes vasthield. Toen ging er een man die ik in de kerk had gezien naar de vrouw achter de toonbank toe. Oma zei dat ik, als ik wat ouder was, misdienaar mocht worden, maar mijn vader mocht er niets van weten. Ik mocht dan de bel vasthouden. Als ik de bel luidde, moest iedereen neerknielen. Toen we neerknielden, keek de man die naar de vrouw was gegaan me aan. Ik begreep niet waarom hij zo naar me keek, want ik had niets gedaan. Hij sloeg zijn arm om de vrouw, liet haar op een kist plaats nemen en zei troostend: ‘Kalm nou maar! Kalm nou maar! Wind u niet zo vreselijk op. Ziet u wel, ze zijn al stil. U kunt rustig rekenen en werken.’ We knielden neer en in de toren begonnen de klokken uit alle macht te beieren. De priester toonde de hostie. De vrouw huilde en kon niet tot bedaren komen. Wij stonden daar en keken naar haar. Ik vond het leuk om te zien hoe mijn vader zich inzeepte; zelfs zijn rug sloeg hij niet over. De vrouw vouwde haar handen en beefde, alsof ze bang was voor iemand. Ze hield nog steeds het grote mes vast. ‘Neemt u me niet kwalijk! Ik kan er niet meer tegen! Ik kan er niet meer tegen! Neemt u me niet kwalijk!’ De man die ik in de kerk had gezien, streelde de vrouw over haar geblondeerde haar. ‘Kalm nou maar! Niemand neemt u iets kwalijk. We zijn allemaal maar mensen.’ Maar toen zei iemand dat die man de vrouw alleen maar troostte omdat hij het eerst geholpen wilde worden en daarop begon iedereen opnieuw te schreeuwen. De vis deed zijn bek open, bewoog zijn kieuwen en zwom rond in de badkuip. Oma zei dat we hem vrijdag zouden opeten. Ik stelde me het kruis voor. In de vestibule, in de la onder de spiegel, bewaarden we de hamer, de nijptang, de zaag en de spijkers. Ik keek naar mijn handpalm, maar ik durfde er geen spijker in te slaan. De vis zwom alsof hij een uitgang zocht. In de tijd dat hij een rondje zwom, opende hij vier keer zijn kieuwen. Opa vroeg of ik het verhaal wilde horen van het meisje met de vislucht. ‘Ja.’ ‘Let dan goed op,’ zei opa, ‘want je kan er wat van leren.’ We keken naar de vis. ‘Heel lang geleden, in een land hier ver vandaan, gebeurde er het volgende.’ Ik dacht dat opa de tijd van onze voorouders bedoelde, waarover hij op zolder had verteld, maar hij schudde zijn hoofd. ‘Nee! Ik heb je gevraagd op te letten, maar je doet het niet! Je voorouders hebben nog niet de tijd gehad om te sterven, ze leven voort in ons binnenste. Wat ik wil vertellen, gebeurde in een tijd die we al zijn vergeten, een tijd dat de aarde nog werd bevolkt door reusachtige monsters, slangengodinnen, draken en demonen. Ze leefden net zo als de mensen en ze beminden en haatten elkaar ook net zo. Er is niets van hen overgebleven, alleen de liefde en de haat. Als je een hagedis of een ringslang ziet, weet dan dat zij de schimmen zijn van die monsters. En nu zal ik je vertellen over die wonderbaarlijke tijd. Een ver land, ein unübersehbares Gebiet… Dat was een heel andere tijd. Onze voorouders leefden in het land Haraan, waar Abraham vandaan kwam, in Kanaän, waaruit Jakob heeft moeten vluchten, en in Egypte, waar Jozef onderkoning is geweest. Onze voorouders leefden in het dal van de Eufraat, in het stroomgebied van de Jordaan en aan de oevers van de Nijl, allemaal vlakbij ons, allemaal op een steenworp afstand. Hoor je het niet? Palmen, dadelpalmen, ritselen in de hete wind! Tussen je tanden knarst nog altijd woestijnzand! Om maar te zwijgen van de bloeiende olijven in Cordoba, of de geur van de Duitse eiken! Maar dat is allemaal vlakbij, daar hoef je geen ver in het verleden teruggaande herinneringen voor te hebben. Ik bedoel een tijd die jij je niet meer kunt herinneren. Daar moet ik beginnen, of misschien nog verder terug. Misschien moet ik wel beginnen bij „in den beginne schiep God hemel en aarde”. In den beginne, maar wanneer dan? Die tijd is niet alleen voor jou raadselachtig, maar ook voor mij. En waaruit schiep Hij dat alles? De stof uit de geest en daarna uit de stof de komedie van de geest? Maar laat ik niet hiermee beginnen, hieraan kom je later vanzelf toe. Enige tijd na de schepping, dat wil dus zeggen heel lang geleden en heel ver hier vandaan, was er een rivier, een grote rivier. Welke rivier? In die tijd hadden de rivieren nog geen namen, maar later werd zij liefkozend Ganga genoemd. Aan de oever van deze rivier leefde een hemelse fee. Nu begint het eigenlijke verhaal.

Henry Kammer
Publisher:  Van Gennep, Amsterdam
Source of the quotation  p. 62-65.

Source: BABELMATRIX

fleursdumal.nl magazine

More in: Archive M-N, Nádas, Péter


Péter Nádas: De levensloper. Boek over een jaar

Babelmatrix Translation Project

Péter Nádas

 
Évkönyv
(Hungarian)

Elöbb a tenger, innen a magasból.
Tíz évvel ezeloöt, a mocskos ostiai parton, borzongató undorát kellett az embernek legyoönie ahhoz, hogy úszhasson a tengerben. Belegázolt, belévetette magát az imádott öselembe, s mintegy ötvenméternyire, ott, ahol már nem érhet le a láb, vastagon lebegö hullámzással csapódó, nyúlós és síkos és nyálkás szemétbe került. Nagy kérdés: behunyjam-e a szemem, és úgy ússzak tovább, mintha nem is érezném és látnám, amit érzek és látok, vagy tegyem ugyanezt nyitott szemmel? És a másik nagy kérdés: visszaforduljak-e, vagy ússzak-e tovább ebben a szemétben, abban a reményben, hogy egyszer majd kikerülök beloöe? Amit a hullámzás a part felé sodor, oda veti vissza a part, ahol a mély víz és a sekély víz találkozik. A tengerben is egyszerre két seproö seper. Ennyi szemetet a hatalmas víz se nyelhet el; kivetné magából, ám partot se érhet, mert onnan visszalöki a hullámtörés.
Aztán a pineák, még mindig innen a félmagasból. Rómában pedig fulladoznak, agonizálnak a pálmák. A szálloda udvarán, mintha csak lehorgasztaná fejét, visszabicsaklott a törzsére, és elszáradt legyezös, büszke koronája. Vagy tán elo”bb száradt el, aztán tört meg a nyaka. Tudom, láttam, miként pusztul a tölgy és a fenyo”, de nem tudom, miként pusztul a pálma és a pinea.
Hullámzik, döng, reng, csikorog, mérges gázainak párájában reszket, saját életenergiáinak visszavero”do” hullámaitól pusztul az óriási város.
Nekem az autók elso”sorban esztétikai problémát jelentenek. Nem illenek abba a képbe, amit a szemem látni kívánna. Dilettáns képzödménynek, ügyetlen tákolmánynak látok minden gépkocsit, és nem értem, hogyan keveredtem közéjük. Túl anyagszeru”ek is ahhoz, hogy természetes módon anyagszeru”ek lehessenek. Egy épület több száz évig él, s egy utca vonala még akkor is o”rzi az egykori építkezo”k keze nyomát, ha egyetlen építményük se áll már; az épület helyére épület került, s így marad meg az eredeti alapvonal. A falevél minden évben lehullik és elrothad. Az autó nem él, bár egy ideig halad, de nem is rothad el. Az autó semmit nem o”rizett meg se a szekérböl, se a batárból, se a csézából (amelyen Csicsikov megérkezett), se a homokfutóból. Egy kerékjevesztett, félrebillent, szúvaktól átrágott, tyúkoktól lerondított, parasztudvar szegletébe taszított szekér látványa megindító, mert az én testem halála. A kibelezett autóknál nincsen undorítóbb látvány. A kibelezett autók dögtemeto”jének nincsen természetes méltósága; nem enyészetükbe feledkezett tárgyak ezek, hanem kiforgott eszmék üres dögjei.
A haladás és a sebesség eszméje sokat ígért, de idegen maradt mindattól, amit korábban természetnek neveztünk. A gondolkodás úgy segített magán, hogy azt mondta, hogy van elsoötermészet, a hatalmas, és van második természet, ez a miénk. Igaz, sikerült a kettoö elválasztani, ám rögtön kiderült, hogy második az nincsen, a miénk a hatalmason nem diadalmaskodhatik, miként remélte. Az autó nem más, mint egy kínban és reményben fogant kényszeres szabadságeszme tárgyi képzödménye, s valamennyien, akik belé ülünk, ennek a természetidegen eszmének a foglyai vagyunk. Az autóban a természet foglyai közlekednek az igényeik szerint letarolt térben, és boldogan kormányozzák a magánzárkájukat. Az autó csúnya. Egy téveszmétöl nem várhatom el, hogy szép legyen. Nincsen szép autó. Helyesebben minél szebb óhajtana lenni, annál inkább láthatóvá válik az a görcsös eröfeszítés, hogy olyan legyen, mint egy batár, egy bogár, egy hajó, egy széltöl meglebbentett kendo”, hogy valamilyen legyen. Számomra azok a legnevetségesebb küllemü autók, amelyek olyanok akarnának lenni, amilyen egy autó. Mert bármiként is igyekezzenek furfangos tervezo”i, az autójuk legfo”képpen semmilyen marad. Olyan lesz, mintha. De nem olyan.
Marcus Aurelius lovas szobrát is kikezdték a pöfögö bélgázaikkal. Néhány éve elvitték, kijavítják, konzerválják, olyan lesz, mint egy befött, most üres a talapzata. A nagy emberi természettudományunk, mely elpusztítja a pineát, elferto”zi a tengereket, meggyilkolja a pálmát, likacsossá marja a márványt és nagyokat harap a bronzból, ugyanakkor leheto”vé teszi, hogy a pusztuló kultúra kegytárgyait átmentsük egy olyan holnapba, mely az örök ido”k élményét már hallomásból se ismeri többé, hanem csak holnapot, holnapot liheg. Holnapnál nem lát tovább.

Publisher: Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest
Source of the quotation  p. 34–37.


Péter Nádas
De levensloper
Boek over een jaar
(Dutch)

Eerst de zee, hier vanuit de hoogte.
Tien jaar geleden moest men aan het vervuilde strand van Ostia een heftige walging overwinnen om in zee te kunnen zwemmen. Men liep een eindje het water in, wierp zich in het aanbeden oerelement en kwam na een meter of vijftig, wanneer de bodem onder de voeten al verdwenen was, in het overvloedig op de deining dansende, taaie, glibberige, lillende vuil terecht. De grote vraag was altijd: zal ik met gesloten ogen verder zwemmen, veinzend niet te zien en niet te voelen wat ik zie en voel, of doe ik dit met de ogen open? De andere grote vraag: zal ik teruggaan of verder zwemmen in deze vuiligheid, in de hoop dat die op een gegeven montent achter de rug is? Wat de golven naar de kant spoelen wordt door de kant teruggeworpen naar waar diep en ondiep water elkaar ontmoeten. In de zee vegen gelijktijdig twee bezems. Maar zoveel vuiligheid kan ook de grote plas niet verstouwen, hij wil het uitspuwen maar krijgt het niet op de kant; het wordt door de branding teruggeslagen.
Dan de pijnbomen, nog altijd hier vanuit enige hoogte.
In Rome verstikken en sterven de palmen. Op de binnenplaats van het hotel staat er een, het lijkt alsof hij alleen het hoofd laat hangen maar hij is geknakt en zijn trotse, waaiervormige kroon is uitgedroogd. Of misschien is eerst die kroon uitgedroogd en brak de boom pas daarna zijn nek. Eiken en sparren heb ik wel eens zien sterven, maar ik heb geen idee hoe de doodsstrijd van palm en pijnboom eruitziet.
Ze golft en dreunt, deze reusachtige stad, ze beeft en knarst, siddert in een nevel van giftige gassen, ze gaat ten onder in de teruggeworpen golven van haar eigen levensbloed.
Voor mij zijn auto’s in de eerste plaats een esthetisch probleem. Ze passen niet in het beeld dat mijn ogen zich wensen. Ik zie in elk motorvoertuig een dilettanterig gewrocht, een stumperig lapwerk en ik begrijp niet hoe ik tussen deze dingen verzeild ben geraakt. Ze zijn te veel gedacht vanuit het materiaal om op een natuurlijke manier materiaalgetrouw te kunnen zijn. Een gebouw staat verschillende eeuwen en een straat toont de hand van vroegere bouwmeesters, ook als van hun gebouwen al niets meer overeind staat: op de plaats van een gebouw komt een ander gebouw en zo blijft het oorspronkelijk patroon bewaard. Boombladeren vallen elk jaar en vergaan. Een auto daarentegen leeft niet, hoewel hij zich een tijdje voortbeweegt, en hij vergaat ook niet. De auto heeft niets bewaard van de kar, noch van de karos of van de calèche (waarin Tsjitsjikov arriveerde). De aanblik van een half gekantelde, door de wormen aangevreten en door de kippen bevuilde, van een wiel beroofde, in een hoek van een boerenerf achtergelaten kar ontroert want zo zal ook mijn lichaam sterven. Maar een gruwelijker aanblik dan die van het uitgebeende karkas van een auto is nauwelijks denkbaar. Een autokerkhof bezit nog geen greintje natuurlijke waardigheid. Hier liggen geen in hun ontbinding achtergelaten voorwerpen maar de lege karkassen van uitgescheten ideeën.
Het idee van vooruitgang en snelheid was veelbelovend maar bleef ver afstaan van alles wat we vroeger natuur noemden. Het denken behielp zich door te beweren dat er een primaire natuur was, de machtige, en een secundaire, die van ons. Weliswaar lukte het deze twee te scheiden, maar al spoedig bleek dat die secundaire niet bestond, wij kunnen de machtige niet verslaan, zoals we gehoopt hadden. De auto is niets anders dan het concrete resultaat van een in pijn en hoop gebaarde vrijheidsgedachte, en wij allen die erin plaatsnemen zijn de gevangenen van deze tegennatuurlijke gedachte. De gevangenen van de natuur bewegen zich in hun auto’s door het landschap dat overeenkomstig hun behoeften is platgewalst; gelukzalig zitten ze achter het stuur van hun isoleercellen. Auto’s zijn lelijk. Van een dwaalidee kan men niet verwachten dat ze mooi is. Een mooie auto bestaat niet. Beter gezegd: hoe mooier een auto probeert te zijn, des te zichtbaarder wordt de krampachtige poging het ding eruit te laten zien als een koets, een tor, een schip of een wapperende doek in de wind, om tenminste ergens op te lijken. Voor mij zijn de meest lachwekkende auto’s die auto’s die er vooral als een auto uit willen zien. Want hoe zeer sluwe ontwerpers zich ook uitsloven, hun auto lijkt vooral nergens op. Hij lijkt alsof. Maar is het niet.
Ook het standbeeld van Marcus Aurelius te paard is aangevreten door hun knetterende darmgassen. Een paar jaar geleden is het weggehaald om te worden gerestaureerd, verduurzaamd, het wordt een conserven-standbeeld, nu is de sokkel leeg. Onze machtige natuurwetenschappen die de pijnbomen vernietigen, de zeeën vervuilen, de palmen vermoorden, het marmer aanvreten en grote stukker uit het brons rukken, maken het tegelijkertijd mogelijk dat de relikwieën van een ten onder gaande cultuur gered worden voor een toekomst die geen herinnering meer heeft aan de antieke tijden, zelfs niet van horen zeggen, en alleen nog maar morgen hijgt. Zonder verder vooruit te kijken.

Rob Visser
Publisher Van Gennep, Amsterdam
Source of the quotation    p. 27-30.


Péter Nádas (born 1942 in Budapest) is a Hungarian writer. He worked as a dramaturg and photographer, and his first novel The End of a Family Story was censored because of some of its themes.
Nádas’ other novels include Lovely Tale of Photography and Book of Memories, which is considered as his most important work. Death is a recurrent theme in Nádas’ work, and his writing has been described as intellectual, detailed, strong and innovative but also demanding.  

► Source: BABELMATRIX

fleursdumal.nl magazine

More in: Nádas, Péter


Babelmatrix Translation Project: PÉTER NÁDAS (Buch der Erinnerung)

.

Babelmatrix Translation Project

Péter Nádas

Péter Nádas (born 1942 in Budapest) is a Hungarian writer. He worked as a dramaturg and photographer, and his first novel The End of a Family Story was censored because of some of its themes.
Nádas’ other novels include Lovely Tale of Photography and Book of Memories, which is considered as his most important work. Death is a recurrent theme in Nádas’ work, and his writing has been described as intellectual, detailed, strong and innovative but also demanding.

Emlékiratok könyve
(Hungarian)

Szép, igen, szép volt.
Egymás mellett állt a két barát, nézték, és nézték a holdat.
Tölük valamivel távolabb, puhán toccsantak egy ör léptei a nedves havon.
Látták az ört, négy lépést tett a bódéja elött, majd vissza ugyanennyit, és az ör látta öket.
Olyan különös volt az egész, tulajdonképpen el is felejtettem, hogy Melchior valamilyen baljósat akarna mondani.
Finoman a vállamra engedte a karját, s az arcát egyszerre három fény, a hold, a sárga utcai lámpák és a reflektorok világították, de mindez nem adott árnyékokat, mert ugyanakkor mindhárom fényforrás fénye visszaverödött a hóról is, mégse volt világos, inkább a sötét sokszínü derengése.
Egyszóval, elmegyek, mondta halkan, meg van szervezve, a kétharmada, tizenkétezer márka, ki van fizetve; másfél hete vár a megerösítö üzenetre.
Egy telefonra vár, és akkor el kell mennie sétálni, követni fogják, egy cigarettázó férfival kell találkoznia, aki majd elindul felé, tüzet kell kérnie töle, mire a férfinak azt kell válaszolnia, hogy sajnos otthon felejtette az öngyújtóját, de szívesen segít.
Szerencse, hogy faképnél hagyott minket, mert mire a színházból hazarohant, telefonáltak és megtörtént.
Ezért kért tüzet attól a bolond fiútól is, úgy érezte, hogy valamit elrontott, hiszen nem volt semmiféle telefon, csak a feszültsége müködött, és bizonyára megértem, nagyon nehéz fegyelmeznie magát ebben a várakozásban, így történt, ne haragudjak, ezért ütött.
Nem tudom, mikor vette el a vállamról a karját.
De miért éppen itt kell, suttogtam, menjünk innen, miért éppen itt.
Az o”r nem jött közelebb, ám minden negyedik lépése után megállt és megnézett minket.
Még otthon vagyok, mondta a régi hangján.
Otthon, ismételtem a szót.
És ezt minden félelem nélkül mondja el nekem, de mégse akarta volna úgy, ahogyan eredetileg tervezte.
Nem szeretne szó nélkül elmenni.
Rajtam kívül senkitöl nem búcsúzik el, semmit nem mozdít el a lakásában, a végrendeletét megírta, de hiszen úgyis mindent elkoboznak, vigyék, tehát inkább amolyan eszmei végrendelkezés, és arra kér, hogy csak az elutazása után vegyem magamhoz.
Talán elmegy még az édesanyjához, de neki se mondja el, jó lenne, ha vele tudnék menni, ha nem túl nagy megpróbáltatás, mert akkor könnyebben hallgatna minderröl.
Három nap múlva fogják értesíteni a közelebbi részletekröl, s akkor már semmire nem lesz idö.
Ezért mondja most.
Azt sem tudom, mikor fordultunk el egymástól, néztük a holdat, mondtam, semmilyen szempontból ne tartson tölem.
Az elkövetkezö három napon mindent úgy teszek, ahogyan kívánja, ahogyan jó.
Ezt kár volt mondanom, mert úgy hangzik, mintha valamilyen csöndes szemrehányás lenne.
Hallgattunk.
Mondtam, az idézet persze nem pontos, de Tacitus szerint a germánoknak van egy olyan hiedelmük, miszerint sorsdönto” vállalkozásaikra igen kedvezö teliholdnál felkészülniök.
A barbárjai, mondta, és mindketten hangosan felnevettünk.
És akkor egy kölcsönösen félbemaradt mozdulatunkból megértettem, hogy miért éppen itt, miért a falnál, miért a fényben, miért az o”r szeme láttára és hallótávolságon belül kellett mindezt elmondani; többé nem érhettünk egymáshoz.
Mondtam, akkor én most inkább kimegyek Schöneweidére.
Igen, ö is így gondolná jobbnak, majd telefonál.
Másnapra eltünt a hó, derüs, kissé szeles, száraz napok következtek, éjszaka fagypont alá szállt a höméro” higanyszála.
A Steffelbauer utcai ház elsö emeletén, Kühnerték lakásában ültem, minden ajtót nyitva hagytam, és képtelen terveket forgattam a fejemben.
A harmadik nap éjszakájának utolsó óráit együtt töltöttük, úgy ültünk a szobájában, mint valami váróteremben.
Se gyertyát, se villanyt nem gyújtottunk, néha ö szólt ki az egyik fotelból, néha én a másikból.
Hajnali fél négykor háromszor csöngetett a telefon, s a negyedik csöngetés elött föl kellett vennie, nem volt szabad beleszólnia, s a megállapodáshoz híven, a másik oldalon tették le elöször.
Pontosan öt perc múltán egyetlen egyszer csöndült a telefon, s ez azt jelentette, hogy minden rendben van.
Felálltunk, fölvettük a kabátunkat, becsukta a lakást.
A kapualjban két ujjával csippentette fel a szemetesedény tetejét, hanyag mozdulattal ejtette bele a kulcsait.
Játszott a közös félelemmel.
Az Alexander téri pályaudvar üvegcsarnokában szálltunk föl a Königswusterhausenba tartó városi vonatra.
Amikor Schöneweidére értünk, megérintettem a könyökét, kiszálltam, nem néztem vissza az elhúzó szerelvény kocsijára.
Eichenwaldéig kellett utaznia.
A Liebermann utcai temeto”ben vártak rá, az E 8-as tranzit úton vitték, és a Helmstedt-Marienborni átkelo”n egy leforrasztott koporsóban, exhumált hullára kiállított papírokkal zsilipelték át a határon.
Esett az esö.
Esténként színházba mentem, a platánok lehullott leveleinek tocsogós szönyegén enyhén átnedvesedett a lakkcipöm talpa.
Az elhagyott lakásban halkan zümmögött az üres hütöszekrény, s ha kinyitottam, mintha mi sem történt volna, készségesen világított.
A táviratban mindössze három szó állt, ami az én nyelvemen egyetlen szó.
Megérkeztem.
Másnap elutaztam Heiligendammba.
A rendörségi felszólítást nem vettem komolyan, megvártam, míg lejár a tartózkodási engedélyem, vártam az utolsó napig.
És két év múltán egy kicsiny betu”kkel teleírt nyári levelezölapon tudatta, hogy megnösült, a nagyszülei sajnos már nem élnek, kislányuk másfél hónapos.
A képen az Atlanti-óceánt lehetett látni, semmi mást, csak a haragosan hullámzó vizet a látóhatárig, de a felirat szerint Arcachonnál készült a felvétel.
Verset régóta nem ír, jóval kevesebbet gondolkodik, bort szállít, kizárólag vörösbort, boldog, igaz, nem mosolyog olyan sokat.
És a másik még mindig egy idegen házban állt ezzel a híradással, hol a lap írott oldalát nézte, hol a képet.
Hogy akkor ilyen egyszerü.
Arra gondolt, hogy akkor ilyen egyszerü.
Ilyen egyszerü, igen, ilyen egyszerü volt minden.

Total pages  Emlékiratok könyve, III. kötet, p. 327-331., Jelenkor Kiadó, Pécs, 1994


Péter Nádas
Buch der Erinnerung
(German)

Es war schön, ja es war schön.
Die beiden Freunde standen beieinander und schauten zum Mond hinauf.
Etwas weiter entfernt von ihnen quatschten die Schritte einer Wache im nassen Schnee.
Sie konnten die Wache vor ihrem Häuschen beobachten, wie sie vier Schritte nach vorn machte und genauso viele zurück, und die Wache konnte sie sehen.
Das Ganze war so merkwürdig, daß ich vergessen hatte, daß mir Melchior etwas Unheilverkündendes hatte erzählen wollen.
Sanft ließ er seinen Arm auf meiner Schulter ruhen, sein Gesicht war von drei verschiedenen Lichtquellen gleichzeitig beleuchtet, dem Mond, den gelben Straßenlampen und den Reflektoren, doch keine von ihnen warf einen Schatten, weil das Licht vom Schnee reflektiert wurde, trotzdem war es nicht hell, die Dunkelheit war vielmehr vielfarbig schattiert.
Um es kurz zu machen, ich gehe in den Westen, sagte er leise, es ist abgemacht. Zwei Drittel, zwölftausend Mark, sind einbezahlt, seit anderthalb Wochen warte ich auf eine bestätigende Nachricht.
Er müsse einen Anruf abwarten, anschließend einen Spaziergang machen, man werde ihm folgen, er werde einem Mann begegnen, der eine Zigarette raucht und auf ihn zukommt, ihn muß er um Feuer bitten, worauf der Mann sagen wird, er habe sein Feuerzeug leider zu Hause vergessen, würde ihm aber gern helfen.
Ein Glück, daß er uns hatte stehenlassen, denn als er aus dem Theater nach Hause gerannt kam, hatte das Telefon geläutet.
Deshalb hatte er auch jenen wahnsinnigen Burschen um Feuer gebeten und anschließend das Gefühl gehabt, etwas verdorben zu haben, denn der Anruf war ausgeblieben, die Spannung hatte ihn durcheinandergebracht, ich würde sicher verstehen, wie schwer es ihm falle, sich in diesem Wartezustand zu beherrschen, so war es also passiert, ich dürfe ihm nicht böse sein, deshalb habe er zugeschlagen.
Wann er seinen Arm von meiner Schulter genommen hat, weiß ich nicht mehr.
Aber warum gerade hier, flüsterte ich, komm, laß uns gehen, warum gerade hier.
Die Wache kam nicht näher, aber nach jedem vierten Schritt blieb der Mann stehen und sah zu uns herüber.
Noch bin ich zu Hause, sagte er mit seiner gewohnten Stimme.
Zu Hause, wiederholte ich.
Und das alles erzähle er mir ohne jede Furcht, weil er es so, wie er es ursprünglich geplant habe, doch nicht tun wolle. Er möchte nicht wortlos gehen. Außer von mir verabschiede er sich von niemandem, werde in der Wohnung nichts von der Stelle bewegen, sein Testament habe er geschrieben, obwohl ja doch alles unter den Hammer kommen wird, sollen sie es haben, es sei daher eher eine Art irreales Testament, und er bitte mich, es erst nach seiner Abreise an mich zu nehmen.
Vielleicht werde er noch seine Mutter besuchen, aber auch ihr werde er nichts sagen, es wäre gut, wenn ich ihn begleiten würde, falls das keine zu große Zumutung sei, er würde dann leichter über alles schweigen können. In drei Tagen werde man ihn über alles Nähere unterrichten, und dann werde er zu nichts mehr Zeit haben.
Deshalb rede er jetzt.
Ich weiß nicht einmal, wann wir uns voneinander abwandten, wir schauten zum Mond hinauf, und ich sagte, er könne sich auf mich verlassen.
In den folgenden drei Tagen würde ich mich ganz nach ihm richten und tun, was er für richtig halte. Das hätte ich nicht sagen sollen, es klang wie ein stiller Vorwurf.
Wir schwiegen.
Ich sagte, das Zitat sei zwar nicht genau, aber nach Tacitus glaubten die Germanen, daß schicksalentscheidende Unternehmungen am besten bei Vollmond zu unternehmen seien.
Oh, diese Barbaren, sagte er, und beide lachten wir.
Und dann machte mir eine unterbliebene Geste bewußt, warum das alles hier an der Mauer, unter dem Licht, unter den Augen der Wache und fast in ihrer Hörweite, hatte gesagt werden müssen; wir durften uns nun nicht mehr berühren.
Ich sagte, dann fahre ich jetzt lieber hinaus nach Schöneweide.
Ja, sagte er, auch er halte das für besser, er würde anrufen.
Am nächsten Tag war der Schnee verschwunden, es folgten freundliche, etwas windig-trockene Tage, die Quecksilbersäule des Thermometers sank nachts unter den Nullpunkt.
Ich saß in der Wohnung von Frau Kühnert, im ersten Stock des Hauses in der Steffelbauerstraße, ließ alle Türen offen und wälzte unmögliche Pläne im Kopf.
Am dritten Tag verbrachten wir nachts die letzten Stunden gemeinsam, wir saßen in seinem Zimmer wie in einem Wartesaal.
Wir zündeten weder Kerzen noch elektrisches Licht an, manchmal war seine Stimme aus dem einen, manchmal meine aus dem anderen Sessel zu hören.
Um halb vier Uhr morgens läutete das Telefon dreimal, vor dem vierten Läuten mußte man den Hörer abnehmen, durfte sich nicht melden, und im Sinne der Verabredung mußte die andere Seite zuerst auflegen.
Genau fünf Minuten später läutete das Telefon ein einziges Mal, und das bedeutete, alles sei in Ordnung.
Wir standen auf, zogen die Mäntel an, er schloß die Wohnung ab.
Unten am Eingang hob er mit zwei Fingern den Deckel des Mülleimers und ließ mit einer lässigen Bewegung seine Schlüssel hineinfallen.
Er spielte mit unserer gemeinsamen Angst.
In der gläsernen Halle am Bahnhof Alexanderplatz stiegen wir in die Stadtbahn nach Königswusterhausen.
Als wir Schöneweide erreichten, berührte ich ihn leicht am Ellbogen, stieg aus und schaute mich nicht um, als die Bahn an mir vorbeifuhr.
Er mußte bis Eichenwalde fahren.
Auf dem Friedhof in der Liebermannstraße erwartete man ihn, er würde über die Transitstraße E 8 am Helmstedt-Marienborner Übergang mit Papieren, die auf eine exhumierte Leiche ausgestellt waren, in einem versiegelten Sarg über die Grenze geschleust werden.
Es regnete.
Abend für Abend ging ich ins Theater, die Sohlen meiner Lackschuhe wurden vom feuchten Teppich der herabgefallenen Platanenblätter ein wenig durchnäßt.
In der verlassenen Wohnung summte der leere Kühlschrank, und als ich ihn öffnete, ging das Licht bereitwillig an, so als sei nichts geschehen.
Das Telegramm enthielt nur drei Worte, wofür in meiner Sprache ein Wort genügt, ich bin angekommen.
Am nächsten Tag fuhr ich nach Heiligendamm. Die Aufforderung der Polizei nahm ich nicht ernst, ich blieb, bis meine Aufenthaltsgenehmigung ablief, und wartete den letzten Tag ab.
Zwei Jahre danach ließ er mich auf einer Postkarte aus dem Sommerurlaub, die mit winzigen Buchstaben vollgeschrieben war, wissen, daß er geheiratet habe, seine französischen Großeltern leider nicht mehr lebten und daß seine kleine Tochter anderthalb Monate alt sei. Auf der Karte war der Atlantische Ozean zu sehen, nichts weiter, nur die zornigen Wellen, die bis zum Horizont reichten, doch laut Aufschrift war die Aufnahme bei Arcachon gemacht.
Er schreibe seit langem keine Gedichte mehr, denke entschieden weniger nach, betreibe einen Weinhandel, ausschließlich mit Rotwein, er sei glücklich, freilich lächle er nicht mehr so viel.
Und der andere stand mit dieser Nachricht immer noch in einem fremden Haus, sah sich einmal die beschriebene, das andere Mal die Seite mit dem Bild an.
So einfach sollte es sein.
Er überlegte, so einfach also sollte es sein.
So einfach war alles, so einfach, ja.
Grosche, Hildegard

Source of the quotation: Buch der Erinnerung, p. 1299-1304., Rowohlt Berlin Verlag GmbH, Berlin, 1991


Péter Nádas
A book of memories
(English)

Yes, it was very beautiful.
The two friends were standing next to each other and watched both the church and the moon.
A little farther away, a border guard’s footsteps sloshed softly in the wet snow.
They saw the guard; he took four steps in front of his booth, then four steps back; and he noticed them, too.
The whole scene was so strange, I almost forgot Melchior might have something bad to tell me.
Very gently he lowered his arm onto my shoulder; his face was lit by three different lights: the moon, the yellow streetlamp, and the floodlight, but they cast no shadows, for all three sources of light were also reflected by the snow; and still, it wasn’t light around us, there was only the glimmering of a many-colored darkness.
So I’m leaving, he said quietly, it’s all arranged; two-thirds of the cost, twelve thousand marks, has already been paid; for ten days he’d been waiting for the confirming message.
He was waiting for a phone call, after which he’d have to go for a walk; he’ll be followed, will meet a man smoking a cigarette who will be heading straight for him; he’ll have to ask the man for a light, and the man will say he doesn’t have his lighter on him, but he’ll gladly help.
It was a good thing he left the theater in such a hurry; as soon as he got home he received the phone call and he did what he was supposed to do.
That’s why he’d asked that crazy boy for a light, he thought he had botched something along the way; there was no phone call yet, it was only the tension that made him do it, I must understand; what with all that waiting, he had a hard time controlling himself, that’s how it happened, I shouldn’t be angry with him, that’s why he hit me.
I don’t know when he lifted his arm off my shoulder.
But why do we have to do this here? I whispered; let’s get away from here; why here?
The guard didn’t come closer, but after every four steps he stopped and looked at us.
I’m still at home, he said in his familiar old voice. Yes, at home, I repeated.
It wasn’t that he was afraid to tell me any of it; he wouldn’t want to do it as originally planned.
He wouldn’t want to leave without a word of explanation.
He won’t say goodbye to anyone else, won’t remove anything from his apartment; he’s written out a will, but they’ll confiscate all his things, anyway, let them! so it was a kind of symbolic will, and he wants me to take it, but only after he’s left.
Maybe he’d go to see his mother one more time, but he won’t tell her either; it would be nice if I went with him-but not if it’s too hard for me-because with me there it would be easier to keep quiet about all this.
He’s supposed to get his last instructions three days from now, and by then he won’t have time for anything.
That’s why he was telling me these things now.
I don’t quite know when we turned away from each other and looked only at the moon; I said he didn’t need to be concerned about me.
In the next three days I would do whatever he wanted me to, whatever was for the best.
I shouldn’t have said this, because it may have sounded like a quiet reproach.
We fell silent again.
Then I said, the quotation may not be exact, but according to Tacitus, Germanic people have this belief that fateful enterprises should be embarked upon under a full moon.
Those barbarians, he said, and we both laughed.
And then a tentative, quickly and mutually checked movement of ours made me understand why he had to tell me this here, at the Wall, in this light, within sight and earshot of the guard: we couldn’t touch each other anymore.
I said I’d better go back to Schöneweide now.
He thought it was a good idea; he’d call me, he said.
By the following morning most of the snow had disappeared; dry, windy days followed, at night the mercury dropped below freezing.
I was sitting in the Kühnerts’ apartment, on the second floor of the house on Steffelbauerstrasse; I left every door open and was mulling over all sorts of crazy plans.
The last hours of the third night we spent together; we sat up in his flat as in some waiting room.
We did not turn on the lamp or light a candle; now and again he said something from his armchair, now and then I did from mine.
At three-thirty in the morning the telephone rang three times; before the fourth ring he was to pick up the receiver but not say anything; according to the prearranged plan the person at the other end had to hang up first.
Exactly five minutes later there was a single ring and that meant that everything was all right.
We got up, put on our coats, he locked the flat.
In the lobby downstairs he picked up the trash-can lid and casually dropped in his keys.
He was still playing with the fear that gripped us both.
In the glass-enclosed Alexanderplatz station we took the city line that went out to Königswusterhausen.
When we got to Schöneweide I touched his elbow and got off; I didn’t look back at the disappearing train.
He had to stay on till Eichenwalde.
They were waiting for him at the Liebermann Strasse cemetery, and from there he was taken, on Route E8, to the Helmstedt-Marienborn crossing, where, in a sealed casket, with documents certifying that the casket contained a disinterred body, he was shipped across the border.
It was raining.
In the evenings I’d walk to the theater; on the soppy carpet of fallen leaves the soles of my patent-leather shoes would soak through a little. In the abandoned apartment the refrigerator kept humming quietly; when I opened its door, the bulb lit up helpfully as if nothing had happened.
The telegram contained only three words, which in my language is a single word.
Arrived.
The next day I left for Heiligendamm.
I did not take the police warning seriously; I waited until my visa expired, until the very last day.
Two years later, in a picture postcard filled with tiny letters, he informed me that he was married, his grandparents had died, unfortunately; their little girl was a month and a half old.
The postcard showed the Atlantic Ocean and nothing else, only angry waves reaching all the way to a blank horizon; but according to the printed inscription the picture was taken at Arcachon.
He hadn’t written a poem in a long time and was less given to deep thoughts; he was a wine supplier, dealing exclusively in red wine; he was happy, though he didn’t smile as much anymore.
And the other one was standing, still in a strange house, with this news in his hand, looking now at the written side of the card, now at the picture.
So it was that simple.
That’s what he was thinking, that it was that simple. That simple, yes, everything was that simple.
Sanders, Ivan; Goldstein, Imre

Source of the quotation   A book of memories Péter Nádas, p. 703-706., Cape, London, 1997

► Source: BABELMATRIX

fleursdumal.nl magazine

More in: Nádas, Péter


Thank you for reading FLEURSDUMAL.NL - magazine for art & literature