In this category:

Or see the index

All categories

  1. CINEMA, RADIO & TV
  2. DANCE
  3. DICTIONARY OF IDEAS
  4. EXHIBITION – art, art history, photos, paintings, drawings, sculpture, ready-mades, video, performing arts, collages, gallery, etc.
  5. FICTION & NON-FICTION – books, booklovers, lit. history, biography, essays, translations, short stories, columns, literature: celtic, beat, travesty, war, dada & de stijl, drugs, dead poets
  6. FLEURSDUMAL POETRY LIBRARY – classic, modern, experimental & visual & sound poetry, poetry in translation, city poets, poetry archive, pre-raphaelites, editor's choice, etc.
  7. LITERARY NEWS & EVENTS – art & literature news, in memoriam, festivals, city-poets, writers in Residence
  8. MONTAIGNE
  9. MUSEUM OF LOST CONCEPTS – invisible poetry, conceptual writing, spurensicherung
  10. MUSEUM OF NATURAL HISTORY – department of ravens & crows, birds of prey, riding a zebra
  11. MUSEUM OF PUBLIC PROTEST- photos, texts, videos, street poetry
  12. MUSIC
  13. PRESS & PUBLISHING
  14. REPRESSION OF WRITERS, JOURNALISTS & ARTISTS
  15. STORY ARCHIVE – olv van de veestraat, reading room, tales for fellow citizens
  16. STREET POETRY
  17. THEATRE
  18. TOMBEAU DE LA JEUNESSE – early death: writers, poets & artists who died young
  19. ULTIMATE LIBRARY – danse macabre, ex libris, grimm and others, fairy tales, the art of reading, tales of mystery & imagination, sherlock holmes theatre, erotic poetry, the ideal woman
  20. ·




  1. Subscribe to new material:
    RSS     ATOM

Kertész, Imre

· NOBELPRIJSWINNAAR IMRE KERTÉSZ OVERLEDEN · Babelmatrix Translation Project: Imre Kertész · Babelmatrix Translation Project: Imre Kertész (Fateless)

NOBELPRIJSWINNAAR IMRE KERTÉSZ OVERLEDEN

IMREKERTESZ01Nobelprijswinnaar Imre Kertész (1929 – 2016) overleden.
Imre Kertesz is op 31 maart 2016, op 86-jarige leeftijd, overleden in zijn geboorteplaats Boedapest. De Hongaarse schrijver kreeg in 2002 de Nobelprijs voor de Literatuur.

Kertész werd in 1944 (hij was toen 14 jaar) door de Duitsers vanwege zijn Joodse afkomst naar het concentratiekamp Auschwitz gebracht. Van daar werd hij naar het concentratiekamp Buchenwald overgebracht. In 1945 werd Kertész uit dat laatste kamp bevrijd.

Na de oorlog werd hij schrijver en vertaler van onder meer Canetti, Freud en Nietzsche. De Holocaust staat centraal in Kertész’ eigen werk. Tot zijn belangrijkste boeken behoren ‘Onbepaald door het lot’ en ‘Kaddisj voor een niet geboren kind’.

Kertész stelde vragen die in Hongarije niet op prijs werden gesteld: “Ook tien jaar na de val van het communisme is er nog geen solidariteit ontstaan met de vermoorde Hongaarse joden. Onlangs had een naaste medewerker van premier Orbán het weer eens over het `Jodenvraagstuk’.”

Beknopte biliografie
Kaddisj voor een niet geboren kind. Vertaling: Henry Kammer, 1994. Uitgever Van Gennep, Amsterdam.
Onbepaald door het lot. Vertaling: Henry Kammer, 1995. Uitgever Van Gennep, Amsterdam.
Het fiasco. Vertaling: Henry Kammer, 1999. Uitgever Van Gennep, Amsterdam.
Ik, de ander. Vertaling: Henry Kammer, 2001. Uitgever Van Gennep, Amsterdam.
Dagboek van een galeislaaf. Vertaling: Henry Kammer, 2003. Uitgever Van Gennep, Amsterdam.
Sporenzoeker. Vertaling: Henry Kammer, 2004. Uitgever Van Gennep, Amsterdam.
Liquidatie. Vertaling: Mari Alföldy, 2004. Uitgever De Bezige Bij, Amsterdam.
(Met Péter Esterházy:) Een verhaal, twee verhalen. Vertaling: Robert Kellermann en Henry Kammer, 2004. Uitgever De Arbeiderspers, Amsterdam.
De verbannen taal. Vertaling: Mari Alföldy, 2005. Uitgever De Bezige Bij, Amsterdam.
De samenzwering. Vertaling: Henry Kammer, 2005. Uitgever De Bezige Bij, Amsterdam.
Dossier K. Een onderzoek. Vertaling: Mari Alföldy, 2007. Uitgever De Bezige Bij, Amsterdam.

In memoriam Imre Kertész (1929 – 2016)

fleursdumal.nl magazine

More in: Art & Literature News, DEAD POETS CORNER, In Memoriam, Kertész, Imre


Babelmatrix Translation Project: Imre Kertész

Babelmatrix Translation Project


Imre Kertész

Imre Kertész was born in Budapest on November 9, 1929. Of Jewish descent, in 1944 he was deported to Auschwitz and from there to Buchenwald, where he was liberated in 1945. On his return to Hungary he worked for a Budapest newspaper, Világosság, but was dismissed in 1951 when it adopted the Communist party line. After two years of military service he began supporting himself as an independent writer and translator of German-language authors such as Nietzsche, Hofmannsthal, Schnitzler, Freud, Roth, Wittgenstein, and Canetti, who have all had a significant influence on his own writing.

Kertész’s first novel, Sorstalanság (Eng. Fateless, 1992; see WLT 67:4, p. 863), a work based on his experiences in Auschwitz and Buchenwald, was published in 1975. “When I am thinking about a new novel, I always think of Auschwitz,” he has said. This does not mean, however, that Sorstalanság is autobiographical in any simple sense: Kertész says himself that he has used the form of the autobiographical novel but that it is not autobiography. Sorstalanság was initially rejected for publication. When published eventually in 1975, it was received with compact silence. Kertész has written about this experience in A kudarc (1988; Fiasco). This novel is normally regarded as the second volume in a trilogy that begins with Sorstalanság and concludes with Kaddis a meg nem született gyermekért (1990; Eng. Kaddish for a Child Not Born, 1997; see WLT 74:1, p. 205), in a title that refers to the Jewish prayer for the dead. In Kaddis a meg nem született gyermekért, the protagonist of Sorstalanság and A kudarc, György Köves, reappears. His Kaddish is said for the child he refuses to beget in a world that permitted the existence of Auschwitz. Other prose works are A nyomkereso” (1977; The pathfinder) and Az angol labogó (1991; The English flag; see WLT 67:2, p. 412)

Gályanapló (Részletek) (Hungarian)

Ahhoz, hogy valaki – dehogy az „emberiség!” – csupán a saját élete megváltója, föloldozója lehessen, egy teljes, hihetetlenül intenzív és állandó belsö munkával eltöltött élet szükséges. Az embernek van egy förtelmes élete – a történelem-, és van egy nála sokkal bölcsebb, hatalmas világmeséje, amelyben istenséggé, mágussá válik; és ez a mese éppoly csoda, mint amilyen hihetetlen a történelmi, a „reális” élete.

Augusztus 11. Minden véget ért, és minden újrakezdödött; de máshol kezdödött, és talán máshová visz. Tegnapelött éjszaka az erkélyen, hüvösödo” szélfutamok, a Pasaréti úti fák nagy, felhöforma, sötét lombozata, alatta az aranyló világítás – egy pillanatig mintha nem is ez a jól ismert lidércváros lenne. Mély, mély melankólia, emlékek, mintha az elmúlás környékezne, csupa közhely, csupa valóság, csupa unalmas igazság, akár a halál.
L., az író, aki viszonylagosnak fogja fel az irodalmat. Szemben Schönberg nézetével, miszerint a mu”vészethez elég az igazság, L. szerint a müvészetnek a túlélést kell szolgálnia: hiszen, mondja, ha meglátjuk a puszta igazságot, akkor nem marad hátra más, mint hogy felkössük magunkat – vagy netalán azt, aki az igazságot nekünk megmutatta. Nem éppen szokatlan magatartás; nem csodálkoznék, ha L.-ról kiderülne, hogy családapa, s csupán a gyermekei jövo”jéért teszi, amit tennie kell. Csakhogy a viszonylagos irodalom mindig rossz irodalom, és a nem radikális müvészet mindig középszeru” müvészet: jó müvésznek nincs más esélye, mint hogy igazat mondjon, és az igazat radikálisan mondja. Etto”l még életben lehet maradni, hiszen a hazugság nem az egyetlen és kizárólagos föltétele az életnek, ha sokan nem is látnak egyéb lehetöséget.

Mostanában gyakran elképzelek valakit, homályos alak, egy emberi lény, kortalan, persze inkább ido”s vagy legalábbis idösödo” férfi. Jön-megy, végzi a dolgát, éli az életét, szenved, szeret, elutazik, hazatér, olykor beteg, máskor úszni, társaságba, kártyázni jár; mindeközben azonban, amint akad egy szabad perce, tüstént benyit egy eldugott fülkébe, gyorsan – és mintegy szórakozottan – leül valami ócska hangszer elé, leüt néhány akkordot, majd félhalkan improvizálni kezd, évtizedeken keresztül játssza ugyanegy téma immár számtalanadik variációját. Nemsoká felugrik, mennie kell – de amint újabb szabadideje adódik, ismét ott látjuk öt a hangszernél, mintha az élete csak amolyan két játék közötti, kényszer közbevetés lenne. Ha ezek a hangok, amiket a hangszerböl kicsal, mondjuk, megállnának, és egymásba su”ru”södve mintegy megfagynának a levego”ben, talán valami görcsös kataton mozdulatra emlékeztetö jégkristályképzödményt látnánk, amelyben, jobban is megnézve, kétségkívül felismerheto” lenne valamilyen kifejezö szándé makacssága, ha csupán a monotóniáé is; ha meg netán lekottáznák, végül alighanem ki lehetne venni egy mindegyre sürüödo” fúga bontakozó körvonalait, mely mind határozottabban tör célja felé, csakhogy e célt mind távolabbra tolja, taszigálja magától, s így mégis mind bizonytalanabbá válik. – Kinek játszik? Miért játszik? Maga sem tudja. Söt – és azért mégiscsak ez a legfurcsább – nem is hallja, hogy mit játszik. Mintha a kísérteties erö, amely újra meg újra odaparancsolja a hangszerhez, megfosztotta volna a hallásától, hogy egyedül neki játsszon. -De ó legalább hallja-e? (A kérdés azonban, lássuk be, értelmetlen: a játékost természetesen boldognak kell elképzelnünk.)
1992

Galeerentagebuch (Auszüge) (German)

Um Erlöser – keineswegs der »Menschheit«! – lediglich seines eigenen Lebens sein zu können, um sich für das eigene Leben Absolution erteilen zu können, ist ein volles, unsagbar intensives und von ständiger innerer Arbeit erfülltes Leben notwendig. Der Mensch hat ein grauenhaftes Leben – die Geschichte –, und er hat die Erzählung von der Welt, mächtig und viel weiser als er, in der er zur Gottheit, zum Magier wird; und diese Erzählung ist genauso ein Wunder, wie sein geschichtliches, «reales» Leben etwas Unglaubliches ist.

11. August Alles hat ein Ende, und alles begann von vorn; doch es begann anderswo und führt vielleicht anderswohin. Vorgestern nacht auf dem Balkon, ein kühler Wind, das große, wolkenförmige, dunkle Laubdach der Bäume in der Pasareti-Straße, darunter die schummrige Beleuchtung – für einen Moment war mir, als sei es nicht die vertraute Alptraumstadt. Tiefe, tiefe Melancholie, Erinnerungen, als umgebe mich dei Vergänglichkeit, voll Banalität, voll Wirklichkeit, voll langweiliger Wahrheit, wie der Tod.

L., der Schriftsteller, der die Literatur relativ auffaßt. Im Gegensatz zu Schönberg, nach dessen Ansicht Wahrheit für die Kunst genügt, muß die Kunst L. zufolge dem Überleben dienen, denn, sagt er, wenn wir die nackte Wahrheit erblicken, bleibt uns nichts anderes übrig, als uns aufzuhängen – oder vielleicht den, der uns die Wahrheit gezeigt hat. Keine ganz ungewöhnliche Haltung; es würde mich nicht wundern, wenn sich herausstellte, daß L. Familienvater ist und das, was er tut, nur für die Zukunft seiner Kinder tut. Nur daß relative Literatur immer schlechte Literatur und nichtradikale Kunst immer mittelmäßige Kunst ist: Der wirkliche Künstler hat keine andere Chance, als die Wahrheit zu sagen und die Wahrheit radikal zu sagen. Deswegen kann er trotzdem am Leben bleiben, denn die Lüge ist nicht einzige und ausschließliche Bedingung des Lebens, selbst wenn viele keine sonstigen Möglichkeiten sehen.
In letzter Zeit stelle ich mir häufig etwas vor, eine unklare Gestalt, ein menschliche; Wesen, einen alterslosen, freilich eher alten oder doch älteren Mann. Er kommt und geht, erledigt seine Dinge, lebt sein Leben, leidet, liebt, verreist, kehrt heim, manchmal ist er krank, manchmal geht er schwimmen, zu Bekannten oder Karten spielen; zwischendurch jedoch, sobald sich eine freie Minute findet, öffnet er die Tür einer versteckten Zelle, stetzt sich rasch – und gleichsam zerstreut – vor ein schäbiges Instrument, schlägt einige Akkorde an und beginnt dann halblaut zu improvisieren, eine weitere von inzwischen zahllosen Variationen des seit Jahrzehnten gespielten, immer gleichen Themas. Kurz darauf springt er auf, muß gehendoch sobald sich wieder freie Zeit findet, sehen wir ihn abermals vor dem Instrument, als sei sein Leben nur die notgedrungene Unterbrechung zwischen zwei Spielen. Würden die Töne, die er dem Instrument entlockt, aufstehen und, gleichsam ineinander verdichtet, in der Luft gefrieren, würden wir vielleicht ein Eiskristallgebilde erblicken, an eine verkrampfte katatonische Bewegung erinnernd, worin, bei genauerer Betrachtung, zweifellos die Hartnäckigkeit einer Ausdrucksabsicht zu erkennen wäre, wenn auch nur die der Monotonie; setzten wir sie gar in Noten, könnten wir vermutlich die Umrisse einer sich mehr und mehr verdichtenden Fuge herauslösen, die immer entschlossener zu ihrem Ziel durchbricht, dabei aber dieses Ziel immer weiter fortschiebt, fortstößt von sich, und so wird es dennoch immer ungewisser. – Für wen spielt er? Warum spielt er? Er weiß es selbst nicht. Zudem – und das ist das Merkwürdigste daran – kann er nicht einmal hören, was er spielt. Als habe ihm die gespenstische Kraft, die ihn wieder und wieder an sein Instrument zwingt, das Gehör geraubt, damit er allein für sie spiele. – Ob jedoch sie ihn wenigstens hört? (Die Frage, sehen wir es ein, ist sinnlos, aber den Spieler müssen wir uns natürlich glücklich vorstellen.)
Schwamm, Kristin

Source: BABELMATRIX

FLEURSDUMAL.NL MAGAZINE

More in: Archive K-L, Kertész, Imre


Babelmatrix Translation Project: Imre Kertész (Fateless)

Babelmatrix Translation Project

Imre Kertész

Imre Kertész was born in Budapest on November 9, 1929. Of Jewish descent, in 1944 he was deported to Auschwitz and from there to Buchenwald, where he was liberated in 1945. On his return to Hungary he worked for a Budapest newspaper, Világosság, but was dismissed in 1951 when it adopted the Communist party line. After two years of military service he began supporting himself as an independent writer and translator of German-language authors such as Nietzsche, Hofmannsthal, Schnitzler, Freud, Roth, Wittgenstein, and Canetti, who have all had a significant influence on his own writing.

Kertész’s first novel, Sorstalanság (Eng. Fateless, 1992; see WLT 67:4, p. 863), a work based on his experiences in Auschwitz and Buchenwald, was published in 1975. “When I am thinking about a new novel, I always think of Auschwitz,” he has said. This does not mean, however, that Sorstalanság is autobiographical in any simple sense: Kertész says himself that he has used the form of the autobiographical novel but that it is not autobiography. Sorstalanság was initially rejected for publication. When published eventually in 1975, it was received with compact silence. Kertész has written about this experience in A kudarc (1988; Fiasco). This novel is normally regarded as the second volume in a trilogy that begins with Sorstalanság and concludes with Kaddis a meg nem született gyermekért (1990; Eng. Kaddish for a Child Not Born, 1997; see WLT 74:1, p. 205), in a title that refers to the Jewish prayer for the dead. In Kaddis a meg nem született gyermekért, the protagonist of Sorstalanság and A kudarc, György Köves, reappears. His Kaddish is said for the child he refuses to beget in a world that permitted the existence of Auschwitz. Other prose works are A nyomkereso” (1977; The pathfinder) and Az angol labogó (1991; The English flag; see WLT 67:2, p. 412)

Sorstalanság  (Hungarian)

A pályaudvarhoz érve, mivel kezdtem igen érezni a lábom, no meg mivel a sok többi közt a régröl ismert számmal is épp elibém kanyarodott egy, villamosra szálltam. Szikár öregasszony húzódott a nyitott peronon egy kissé félrébb, fura, ódivatú csipkegallérban. Hamarosan egy ember jött, sapkában, egyenruhában, és a jegyemet kérte. Mondtam néki: nincsen. Indítványozta: váltsak. Mondtam: idegenböl jövök, nincsen pénzem. Akkor megnézte a kabátomat, engem, s azután meg az öregasszonyt is, majd értésemre adta, hogy az utazásnak törvényei vannak, s ezeket a törvényeket nem ö, hanem az o” fölötte állók hozták. – Ha nem vált jegyet, le kell szállnia – volt a véleménye. Mondtam neki: de hisz fáj a lábam, s erre, észrevettem, az öregasszony ki, a tájék felé fordult, de oly sértödötten valahogyan, mintha csak néki hánytam volna a szemére netán, nem tudnám, mért. De a kocsi nyitott ajtaján, már messziroö nagy lármával, termetes, fekete, csapzott ember csörtetett ki. Nyitott inget, világos vászonöltönyt, a válláról szíjon függö fekete dobozt, kezében meg irattáskát hordott. Miféle dolog ez, kiáltotta, és: – Adjon egy jegyet! – intézkedett, pénzdarabot nyújtva, lökve inkább a kalauznak oda. Próbáltam köszönetet mondani, de félbeszakított, indulatosan tekintve körbe: – Inkább némelyeknek szégyenkezniük kellene – szólt, de a kalauz már a kocsiban járt, az öregasszony meg továbbra is kinézett. Akkor, megenyhült arccal, énfelém fordult. Kérdezte: – Németországból jössz, fiam? – Igen. – Koncentrációs táborból-e? – Természetesen. – Melyikbo”l? – A buchenwaldiból. – Igen, hallotta már hírét, tudja, az is „a náci pokolnak volt egyik bugyra” – így mondta. – Honnan hurcoltak ki? – Budapestro”l. – Meddig voltál oda? – Egy évig, egészében. – Sok mindent láthattál, fiacskám, sok borzalmat – mondta arra, s nem feleltem semmit. No de – így folytatta – foöhogy vége, elmúlt, s földerülö arccal a házakra mutatva, melyek közt épp csörömpöltünk, érdeklödött: mit érzek vajon most, újra itthon, s a város láttán, melyet elhagytam? Mondtam neki: – Gyülöletet. – Elhallgatott, de hamarosan azt az észrevételt tette, hogy meg kell, sajnos, értenie az érzelmeimet. Egyébként öszerinte „adott helyzetben” a gyülöletnek is megvan a maga helye, szerepe, „so haszna”, és föltételezi, tette hozzá, egyetértünk és jól tudja, hogy kit gyu”lölök. Mondtam neki: – Mindenkit. – Megint elhallgatott, ezúttal már hosszabb ido”re, utána meg újra kezdte: – Sok borzalmon kellett-e keresztülmenned? –, s azt feleltem, attól függ, mit tart borzalomnak. Bizonyára – mondta erre, némiképpen feszélyezettnek látszó arccal – sokat kellett nélkülöznöm, éheznem, és valószínu”leg vertek is talán, s mondtam neki: természetesen. – Miért mondod, édes fiam – kiáltott arra fel, de már-már úgy néztem, a türelmét vesztve –, mindenre azt, hogy „természetesen”, és mindig olyasmire, ami pedig egyáltalán nem az?! – Mondtam: koncentrációs táborban ez természetes. – Igen, igen – így o” –, ott igen, de… – s itt elakadt, habozott kissé – de… nohát, de maga a koncentrációs tábor nem természetes! – bukkant végre a megfelelo” szóra mintegy, s nem is feleltem néki semmit, mivel kezdtem lassan belátni: egy s más dologról sosem vitázhatunk, úgy látszik, idegenekkel, tudatlanokkal, bizonyos értelemben véve gyerekekkel, hogy így mondjam. Különben is – kaptam magam a változatlanul ott levo”, s éppen csak egy kissé kopárabbá és gondozatlanabbá vált térröl rajta –, ideje leszállanom, és ezt be is jelentettem neki. De velem tartott, s egy árnyas, támlája vesztett padot mutatva arrébb, indítványozta: telepednénk oda egy percre.
Elöször némelyest bizonytalankodni látszott. Valójában – jegyezte meg – most kezdenek még csak „igazán feltárulni a rémségek”, és hozzátette, „a világ egyelo”re értetlenül áll a kérdés elött: hogyan, miként is történhetett mindez egyáltalán meg”? Nem szóltam semmit, és akkor egész felém fordulva, egyszerre csak azt mondta: – Nem akarnál fiacskám, beszámolni az élményeidro”l? – Elcsodálkoztam kissé, és azt feleltem, hogy roppant sok érdekeset nemigen tudnék mondani neki. Akkor mosolygott kicsikét, és azt mondta: – Nem nekem: a világnak. – Amire, míg jobban csodálkozva, tudakoltam to”le: – De hát miröl? – A lágerek pokláról – válaszolta ö, melyre én azt jegyeztem meg, hogy meg egyáltalában semmit se mondhatok, mivel a pokolt nem ismerem, és még csak elképzelni se tudnám. De  kijelentette, ez csak afféle hasonlat: – Nem pokolnak kell-e – kérdezte – elképzelnünk a koncentrációs tábort? – és azt feleltem, sarkammal közben néhány karikát írva lábam alá a porba, hogy ezt mindenki a maga módja és kedve szerint képzelheti el, hogy az én részemro”l azonban mindenesetre csak a koncentrációs tábort tudom elképzelni, mivel ezt valamennyire ismerem, a pokolt viszont nem. – De ha, mondjuk, mégis? – ero”sködött, s pár újabb karika után azt feleltem: – Akkor olyan helynek képzelném, ahol nem lehet unatkozni –; márpedig, tettem hozzá, koncentrációs táborban lehetett, meg Auschwitzban is – már bizonyos föltételek közt, persze. Arra hallgatott egy kicsit, majd meg azt kérdezte, de némiképp valahogy már-már a kedve ellenére szinte, úgy éreztem: – És ezt mivel magyarázod? –, s kis gondolkodás után azt találtam: – Az ido”vel. – Hogyhogy az ido”vel? – Úgy, hogy az ido” segít. – Segít…? miben? – Mindenben –, s próbáltam neki elmagyarázni, mennyire más dolog például megérkezni egy, ha nem is éppen fényu”zo”, de egészében elfogadható, tiszta, takaros állomásra, ahol csak lassacskán, ido”rendben, fokonként világosodik meg elo”ttünk minden. Mire egy fokozaton túl vagyunk, magunk mögött tudjuk, máris jön a következo”. Mire aztán mindent megtudunk, már meg is értettünk mindent. S mialatt mindent megért, ezenközben nem marad tétlen az ember: máris végzi az új dolgát, él, cselekszik, mozog, teljesíti minden újabb fok minden újabb követelményét. Ha viszont nem volna ez az ido”rend, s az egész ismeret mindjárt egyszerre, ott a helyszínen zúdulna ránk, meglehet, azt el sem bírná tán se koponyánk, sem a szívünk – próbáltam valamennyire megvilágítani néki, amire ö zsebéböl közben szakadozott papirosú dobozt halászva elö, melynek gyu”rött cigarettáit énfelém is idetartotta, de elhárítottam, majd két nagy szippantás után két könyékkel a térdére támaszkodva, így elo”redöntött felso”testtel és rám se nézve, kissé valahogy érctelen, tompa hangon ezt mondta: – Értem. – Másrészt, folytattam, az ebben a hiba, mondhatnám hátrány, hogy az ido”t viszont ki is kell tölteni. Láttam például – mondtam neki – foglyokat, akik négy, hat vagy éppen tizenkét esztendeje voltak már – pontosabban: voltak még mindig meg – koncentrációs táborban. Mármost ezeknek az embereknek mindezt a négy, hat vagy tizenkét esztendo”t, vagyis utóbbi esetben tizenkétszer háromszázhatvanöt napot, azaz tizenkétszer, háromszázhatvanötször huszonnégy órát, továbbá tizenkétszer, háromszázhatvanötször, huszonnégyszer… s mindezt vissza, pillanatonként, percenként, óránként, naponként: vagyis végig az egészet el kellett valahogy tölteniök. Megint másrészt viszont – fu”ztem tovább – épp ez segíthetett o”nekik is, mert ha mindez a tizenkétszer, háromszázhatvanötször, huszonnégyszer, hatvanszor és újra hatvanszornyi ido” mind egyszerre, egyetlen csapással szakadt volna a nyakukba, úgy bizonyára ök se állták volna – mint ahogy így állani bírták – se testtel, sem aggyal. S mivel hallgatott, hozzátettem még: – Így kell hát körülbelül elképzelni. – Ö meg erre, ugyanúgy, mint elöbb, csak cigaretta helyett, amit idöközben eldobott már, ezúttal az arcát tartva mind a két kezében, s talán etto”l még tompább, még fojtottabb hangon azt mondta: – Nem, nem lehet elképzelni –, s részemröl ezt be is láttam. Gondoltam is: akkor hát, úgy látszik, ezért mondanak helyette inkább poklot, bizonyára.

Imre Kertész
Onbepaald door het lot  (Dutch)

Bij het station aangekomen, stapte ik op de tram omdat ik last kreeg van mijn voeten, bovendien was het een lijn die ik van vroeger kende. Op het open balkon ging een magere, oude vrouw met een eigenaardige, ouderwetse kanten kraag haastig opzij toen ze me zag. Weldra verscheen er een man met een pet en een uniform, die mijn kaartje wilde zien. Ik zei dat ik uit het buitenland kwam en geen geld bij me had. Hij monsterde mijn jas, keek eerst mij aan en vervolgens de oude vrouw en zei toen dat er bepaalde voorschriften golden voor het passagiersvervoer, die overigens niet door hem, maar ‘door de lui boven hem’ waren gemaakt. Als ik geen geld had voor een kaartje, moest ik de tram verlaten. Ik antwoordde dat ik pijn in mijn voeten had, waarop de oude vrouw haar blik afwendde en naar de straat keek, alsof ze beledigd was door mijn woorden, ja alsof ik haar een verwijt had gemaakt. Op dat ogenblik ging de tussendeur van het rijtuig open en kwam er een zwaar gebouwde, donkerharige man met een verwaarloosd uiterlijk het balkon op gestommeld die iets onverstaanbaars riep. Hij droeg een overhemd zonder stropdas en een lichtgekleurd linnen pak en had een aktentas in zijn hand. Aan een riem om zijn schouder hing iets wat eruitzag als een zwarte doos. ‘Wat heeft dat te betekenen?’ riep hij, en tegen de conducteur snauwde hij: ‘Geef die jongen oumiddellijk een kaartje!’ terwijl hij hem met een nogal bruusk gebaar een geldstuk overhandigde, of liever gezegd: toestopte. Ik wilde hem bedanken, maar hij onderbrak mij nog steeds boos om zich heen kijkend, en zei: ‘Bepaalde mensen hier zouden zich moeten schamen.’ De conducteur was echter al doorgelopen en de oude vrouw staarde nog steeds aandachtig naar de straat. Toen hij dit zag, wendde hij zich met een veel vriendelijker gezicht naar mij en vroeg: ‘Kom je net terug uit Duitsland, mijn jongen?’ ‘Ja’, zei ik. ‘Uit een concentratiekamp?’ ‘Natuurlijk.’ ‘Welk kamp?’ ‘Buchenwald.’ Hij zei dat hij daarvan had gehoord en noemde het een der meest beruchte krochten van de nazi-hel. ‘Waar ben je opgepakt?’ ‘In Boedapest.’ ‘Hoe lang heb je in het kamp gezeten?’ ‘Alles bij elkaar één jaar.’ ‘Die ogen van je zullen heel wat gezien hebben, jongen, veel gruwelijks’, zei hij toen hij dit hoorde, waarop ik niets terugzei. ‘Gelukkig is het nu allemaal voorbij’, vervolgde hij, en met een opgewekt gezicht naar de huizen wijzend waar de tram tussendoor ratelde, vroeg hij wat fik voelde nu ik weer thuis was en de stad terugzag. Ik zei: ‘Haat.’ Even zweeg hij, maar toen zei hij dat hij vreesde mijn gevoelens te moeten begrijpen. Overigens waren haatgevoelens volgens hem ‘in bepaalde situaties’ zeer functioneel en zelfs ‘nuttig’, wat ik waarschijnlijk uit eigen ervaring wel wist. Hij zei ook nog: ‘Ik weet heel goed wie je haat.’ Ik antwoordde: ‘Iedereen.’ Na dit antwoord zweeg hij opnieuw en nu duurde het veel langer voordat hij weer begon te spreken. Hij vroeg: ‘Heb je veel gruwelijke dingen meegemaakt?’ Ik zei hem dat ik die vraag moeilijk kon beantwoorden omdat ik niet wist wat hij met ‘gruwelijk’ bedoelde. ‘Je hebt ongetwijfeld veel ontberingen moeten doorstaan en honger geleden en misschien hebben ze je in het kamp ook geslagen’, zei hij met een enigszins gespannen gelaatsuitdrukking.’ Ik antwoordde: ’Natuurlijk.’ Daarop riep hij luid: ‘Waarom antwoord je op alles wat ik zeg „natuurlijk”, beste jongen, terwijl we het over zaken hebben die helemaal niet natuurlijk zijn?’ Ik had de indruk dat hij op het punt stond zijn geduld te verliezen en zei: ‘In een concentratiekamp zijn ze wel natuurlijk.’ ‘Nu ja, goed, daar misschien wel, maar…’ – op dat punt aangeland bleef hij even steken en aarzelde hij – ‘maar een concentratiekamp is op zichzelf niet natuurlijk.’ Dit laatste zei hij op opgeluchte toon, alsof hij eindelijk het juiste woord had gevonden. Ik gaf geen antwoord omdat ik langzamerhand begon in te zien dat je over sommige zaken eenvoudig niet kon discussiëren met buitenstaanders, die wat de kampen betreft totaal onwetend waren en als kleine kinderen konden worden beschouwd. Toen ik uit het raam keek, zag ik dat we het plein naderden waar ik moest uitstappen. Het lag er nog net zo bij als vroeger, maar de huizen waren wat grauwer en vervelozer dan bij mijn vertrek uit Boedapest en zagen er enigszins verwaarloosd uit. Ik zei tegen de onbekende dat ik mijn bestemming had bereikt en dus afscheid van hem moest nemen, maar hij wilde me kennelijk nog wat langer gezelschap houden en stapte eveneens uit. Buiten wees hij op een overschaduwd bankje waar de rugleuning van was verdwenen en hij stelde voor om daar even te gaan zitten.
Aanvankelijk wist hij niet goed hoe hij van wal moest steken. ‘Eigenlijk’, merkte hij op, ‘komen al die gruwelen nu pas aan het licht’, en hij voegde eraan toe ‘dat de wereld zich verbijsterd afvroeg hoe dit alles had kunnen gebeuren.’ Ik zei niets, waarop hij zich geheel naar mij toekeerde en onverwachts vroeg: ‘Zou je de mensen niet willen vertellen wat je allemaal hebt meegemaakt, mijn jongen?’ Ik was nogal verbaasd door deze vraag en antwoordde dat ik hem niet veel interessants te vertellen had, maar hij glimlachte flauwtjes en zei: ‘Niet mij, maar de wereld.’ Nog meer verbaasd dan eerst vroeg ik: ‘Maar wát zou ik dan moeten vertellen?’ ‘Wat een hel het concentratiekamp was’, antwoordde hij, waarop ik opmerkte dat ik daar niets over wist te zeggen omdat ik de hel niet kende en me die ook absoluut niet kon voorstellen. Hij zei daarop dat dit ook maar een vergelijking was. ‘Is een concentratiekamp dan geen hel?’ vroeg hij, en ik antwoordde met mijn hak kringetjes in het stof trekkend dat iedereen natuurlijk vrij was om zich bepaalde voorstellingen te maken, maar dat ik alleen wist wat een concentratiekamp was, althans ertigszins, doordat ik daar zelf in had gezeten, maar dat ik me bij het woord ‘hel’ niets kon voorstellen. ‘Maar als je je de hel toch probeert voor te stellen, hoe ziet die er dan uit?’ hield hij aan en ik antwoordde na nog wat nieuwe kringetjes te hebben getrokken: ‘Als een plaats waar je je niet kunt vervelen, en dat kon je in de kampen wel, zelfs in Auschwitz in bepaalde omstandigheden.’ Daarop zweeg hij enige tijd en vervolgens vroeg hij, bijna met tegenzin naar het scheen: ‘Heb je daar een verklaring voor?’ Na even nagedacht te hebben antwoordde ik: ‘Dat komt door de tijd.’ ‘Door de tijd? Wat bedoel je daarmee?’ ‘Ik bedoel dat de tijd helpt.’ ‘Helpt? Waarmee dan?’ ‘Met alles.’ Ik probeerde hem uit te leggen wat het was om op een misschien niet luxueus maar in elk geval acceptabel, goed onderhouden en schoon station aan te komen, waar de werkelijkheid pas langzaam en geleidelijk, als het ware stukje bij beetje, tot je doordrong. Zodra je een brokstukje van het geheel aan de weet was gekomen, diende zich alweer het volgende aan en tegen de tijd dat je alles wist, begreep je ook alles. Intussen keek je niet werkeloos toe, je deed wat je te doen stond, leefde, handelde, spande je in en trachtte aan de eisen te voldoen die bij elke nieuwe graad van inzicht hoorden. Als dit niet zo was geweest, als je niet geleidelijk met de werkelijkheid was geconfronteerd, maar door al die kennis onmiddellijk bij aankomst was overspoeld, hadden je hersenen en je hart dat waarschijnlijk niet kunnen verdragen. In dergelijke bewoordingen trachtte ik hem duidelijk te maken wat het is om in een concentratiekamp te zitten, waarop hij een rafelig kartonnen doosje uit zijn zak opdiepte en me een verfomfaaide sigaret aanbood, die ik niet accepteerde. Hij stak zelf wel op, maar na de rook tweemaal diep geïnhaleerd te hebben boog hij zijn bovenlichaam voorover, legde zijn ellebogen op zijn knieën en zei zonder me aan te kijken, op enigszins doffe, moedeloze toon: ‘Ik begrijp het.’ ‘Aan de andere kant’, vervolgde ik, ‘werkte de tijd ook tegen je, of laat ik zeggen in je nadeel, want je moest hem zien door te komen. Ik heb gevangenen gezien die al vier, zes of meer jaren in het kamp zaten, beter gezegd nog in het kamp zaten, en sommigen zelfs twaalf jaar. Deze mensen moesten vier, zes of twaalf lange jaren doorkomen, in het laatste geval dus twaalfmaal driehonderdvijfenzestig dagen, oftewel twaalfmaal driehonderdvijfenzestig maal vierentwintig uren, dat wil zeggen twaalfmaal driehonderdvijfenzestig maal vierentwintig… enzovoort. Al die seconden, minuten, uren, dagen, die hele lange tijd, moesten ze het op de een of andere manier zien vol te houden. En toch… toch was dit juist hun geluk, want als ze die onmetelijke hoeveelheid van twaalfmaal driehonderdvijfenzestig maal vierentwintig maal zestig maal nog eens zestig seconden in één keer over zich uitgestort hadden gekregen, waren ze daar vast niet tegen bestand geweest, lichamelijk noch geestelijk, terwijl ze dat nu wel waren.’ ‘Toen de man bleef zwijgen, voegde ik er nog aan toe: ’Zo moet u zich dat ongeveer voorstellen.’ Hiecrop gooide hij zijn sigaret weg en zei, nog steeds in dezelfde gebogen houding gezeten maar met zijn handen zijn gezicht bedekkend: ‘Nee, ik kán me dat niet voorstellen!’ Zijn stem klonk nog doffer dan daarstraks, bijna verstikt, zodat ik begreep dat hij daar werkelijk niet toe in staat was. Ik dacht: daarom noemen buitenstaanders de kampen natuurlijk graag een hel.

Henry Kammer
Publisher    Van Gennep, Amsterdam
Source of the quotation    p. 226-231.

Imre Kertész
Fateless  (English)
On reaching the train station, I climbed aboard a streetcar because my leg was hurting and because I recognized one out of many with a familiar number. A thin old woman wearing a strange, old-fashioned lace collar moved away from me. Soon a man came by with a hat and a uniform and asked to see my ticket. I told him I had none. He insisted that I should buy one. I said I had just come back from abroad and was penniless. He looked at my coat, then at me, then at the old woman, and then he informed me that there were rules governing public transportation that not he but people above him had made. He said that if I didn’t buy a ticket, I’d have to get off. I told him my leg ached, and I noticed that the old woman responded to this by turning to look outside the window, in an insulted way, as if I were somehow accusing her of who knows what. Then through the car’s open door a large, black-haired man noisily galloped in. He wore a shirt without a tie and a light canvas suit. From his shoulder a black box hung, and an attaché case was in his hand. „What a shame!” he shouted. „Give him a ticket,” he ordered, and he gave or rather pushed a coin toward the conductor. I tried to thank him, but he interrupted me, looking around, annoyed: „Some people ought to be ashamed of themselves!” he said, but the conductor was already gone. The old woman continued to stare outside.
Then with a softened voice he said to me: „Are you coming from Germany, son?” „Yes,” I said. „From a concentration camp?” „Yes, of course.” „Which one?” „Buchenwald.” „Yes,” he answered, he had heard of it-one of the „pits of Nazi hell.” „Where did they carry you away from?” „Budapest.” „How long were you there?” „One year.” „You must have seen a lot, son, a lot of terrible things,” he said, but I didn’t reply. „Anyway,” he went on, „what’s important is that it’s over, it’s finished,” and with a cheerful face pointing to the buildings that we were passing, he asked me to tell him what I now felt, being home again, seeing the city I had left. I answered, „Hatred.” He fell silent, but soon he observed that, unfortunately, he had to say that he understood how I felt. He also felt that „under certain circumstances” there is a place and a role for hatred, „even a benefit,” and, he added, he assumed that we understood each other, and he knew full well the people I hated. I told him, „Everyone.” Then he fell silent again, this time for a longer period, and then he asked: „Did you have to go through many horrors?” I answered, „That depends on what you call a horror.” Surely, he replied with a tense face, I had been deprived of a lot, had gone hungry, and had probably been beaten. I said, „Naturally.” „Why do you keep saying ‘naturally,’ son,” he exclaimed, seeming to lose his temper, „when you are referring to things that are not natural at all?” „In a concentration camp,” I said, „they are very natural.” „Yes, yes,” he gasped, „it’s true there, but … well … but the concentration camp itself is not natural.” He seemed to have found the appropriate expression, but I didn’t even answer him, because I began to understand that there are certain subjects you can’t discuss, it seems, with strangers, ignorant people, and children, one might say. Besides – I suddenly noticed an unchanged, only slightly more bare and uncared-for square – it was time for me to get off, and I told him so. But he came after me, and pointing to a backless bench over in the shade, he suggested, „Let’s sit down for a minute.”
First he seemed somewhat insecure. „To tell the truth,” he observed, „it’s only now that the horrors are beginning to surface, and the world is still standing speechless and without understanding before the question How could all this have happened?” I was quiet, but he turned toward me and said: „Son, wouldn’t you like to tell me about your experiences?” I was a little surprised and told him that I couldn’t tell him very many interesting things. Then he smiled a little and said, „Not to me, to the world.” Even more astonished, I replied, „What should I talk about?” „The hell of the camps,” he replied, but I answered that I couldn’t say anything about that because I didn’t know anything about hell and couldn’t even imagine what it was like. He assured me that this was simply a metaphor. „Shouldn’t we picture the concentration camp like hell?” he asked. I answered, while drawing circles in the dust with my heels, that people were free to ignore it according to their means and pleasure but that, as far as I was concerned, I was only able to picture the concentration camp because I knew it a bit, but I didn’t know hell at all. „But, still, if you tried,” he insisted. After a few more circles, I answered, „In that case I’d imagine it as a place where you can’t be bored. But,” I added, „you can be bored in a concentration camp, even in Auschwitz – given, of course, certain circumstances.” Then he fell silent and asked, almost as if it was against his will: „How do you explain that?” After giving it some thought, I said, „By the time.” „What do you mean `by the time’?” „Because time helps.” „Helps? How?” „It helps in every way.”
I tried to explain how fundamentally different it is, for instance, to be arriving at a station that is spectacularly white, clean, and neat, where everything becomes clear only gradually, step by step, on schedule. As we pass one step, and as we recognize it as being behind us, the next one already rises up before us. By the time we learn everything, we slowly come to understand it. And while you come to understand everything gradually, you don’t remain idle at any moment: you are already attending to your new business; you live, you act, you move, you fulfill the new requirements of every new step of development. If, on the other hand, there were no schedule, no gradual enlightenment, if all the knowledge descended on you at once right there in one spot, then it’s possible neither your brains nor your heart could bear it. I tried to explain this to him as he fished out a torn package from his pocket and offered me a wrinkled cigarette, which I declined. Then, after two large inhalations, supporting his elbows on his knees with his upper body leaning forward, he said, without looking at me, in a colorless, dull voice: „I understand.”
„On the other hand,” I continued, „there is the unfortunate disadvantage that you somehow have to pass away the time. I’ve seen prisoners who were there for 4, 6, or even 12 years or more who were still hanging on in the camp. And these people had to spend these 4, 6, or 12 years times 365 days-that is, 12 times 365 times 24 hours – in other words, they had to somehow occupy the time by the second, the minute, the day. But then again,” I added, „that may have been precisely what helped them too, because if the whole time period had descended on them in one fell swoop, they probably wouldn’t have been able to bear it, either physically or mentally, the way they did.” Because he was silent, I added: „You have to imagine it this way.” He answered the same as before, except now he covered his face with his hands, threw the cigarette away, and then said in a somewhat more subdued, duller voice: „No, you can’t imagine it.” I, for my part, thought to myself. „That’s probably why they say `hell’ instead.”

Christopher C. Wilson, Katharina M. Wilson
Wilson, Katharina M.; Wilson, Christopher C.

Imre Kertész
Los utracony (Polish)

Dochodza;c do dworca, poniewaz. noga zaczyna?a juz. porza;dnie dawac’ mi sie; we znaki, a takz.e dlatego, z.e w?as’nie zatrzyma? sie; przede mna; jeden ze znanych mi z dawna numerów, wsiad?em do tramwaju. Na otwartym pomos’cie sta?a nieco z boku chuda, stara kobieta w dziwacznym, staromodnym koronkowym ko?nierzu. Wkrótce przyszed? jakis’ cz?owiek, w czapce, w mundurze, i poprosi? o bilet. Powiedzia?em mu: – Nie mam. – Zaproponowa?, z.ebym kupi?. Rzek?em: – Nie mam pienie;dzy. – Wtedy przyjrza? sie; mojej kurtce, mnie, potem równiez. starej kobiecie, i poinformowa? mnie, z.e jazda tramwajem ma swoje prawa i te prawa wymys’li? nie on, lecz ci, którzy stoja; nad nirn. – Jes’li pan nie wykupi biletu, musi pan wysia;s’c’ – orzek?. Powiedzia?em mu: – Ale przeciez. boli mnie noga – i wtedy zauwaz.y?em, z.e stara kobieta odwróci?a sie; i patrzy?a na ulice; z obraz.ona; mina;, jakbym mia? do niej pretensje, nie wiadomo dlaczego. Ale przez otwarte drzwi wagonu wpad?, czynia;c juz. z daleka wielki ha?as, postawny, czarnow?osy, rozczochrany me;z.czyzna. Nosi? rozpie;ta; koszule; i jasny p?ócienny garnitur, na ramieniu zawieszone na pasku czarne pude?ko i teczce; w re;ku. – Co tu sie; dzieje? – wykrzykna;? i zarza;dzi?: – Niech mu pan da bilet – wycia;gaja;c, raczej wpychaja;c konduktorowi pienia;dze. Próbowa?em podzie;kowac’, ale mi przerwa?, rozgla;daja;c sie; ze z?os’cia; dooko?a: – Raczej niektórzy powinni sie; wstydzic’ – oznajmi?, ale konduktor by? juz. w s’rodku, a stara kobieta nadal patrzy?a na ulice;. Wtedy ze z?agodnia?a; twarza; zwróci? sie; do mnie. Zapyta?: – Wracasz z Niemiec, synu? – Talc.- Zobozu?- Oczywis’cie.- Zktórego?- Z Buchenwaldu. – Tak, juz. o nim s?ysza?, wie, to takz.e „by?o dno nazistowskiego piek?a”, powiedzia?. – Ska;d cie; wiez’li? – Z Budapesztu. – Jak d?ugo tam by?es’? – Rok, ca?y rok. – Musia?es’ duz.o widziec’, synku, duz.o okrucien’stw -rzek?, a ja nic nie odpowiedzia?em. – No, ale – cia;gna;? – najwaz.niejsze, z.e to juz. koniec, mine;?o – i wskazuja;c z pojas’nia?a; twarza; domy, obok których w?as’nie przejez.dz.alis’my, zainteresowa? sie;: co teraz czuje;, znów w domu i na widok miasta, które opus’ci?em? Odpar?em mu: – Nienawis’c’. – Zamilk?, ale wkrótce zauwaz.y?, z.e niestety rozumie moje uczucia. Nawiasem mówia;c, wed?ug niego „w danej sytuacji” nienawis’c’ takz.e ma swoje miejsce i role;, „jest nawet poz.yteczna”, i przypuszcza, doda?, z.e sie; zgadzamy i on dobrze wie, kogo nienawidze;. Powiedzia?em mu: – Wszystkich. – Znów zamilk?, tym razem na d?uz.ej, a potem zacza;? na nowo: – Przeszed?es’ wiele potwornos’ci? – a ja odpar?em, z.e zalez.y, co uwaz.a za potwornos’c’. Na pewno, powiedzia? na to z troche; zaz.enowana; mina;, musia?em duz.o biedowac’, g?odowac’, i prawdopodobnie mnie takz.e bita, a ja mu powiedzia?em: – Oczywis’cie. – Dlaczego, synu – wykrzykna;? i widzia?em, z.e juz. traci cierpliwos’c’ – mówisz na wszystko „oczywis’cie”, i to zawsze wtedy, kiedy cos’ w ogóle nie jest oczywiste?! – Rzek?em: – W obozie koncentracyjnym jest oczywiste. – Tak, tak – on -tam tak, ale… – i utkna;?, zawaha? sie; troche;- ale… przeciez. sam obóz koncentracyjny nie jest oczywisty! – jakby wreszcie znalaz? w?as’ciwe s?owa, i nic mu nie odpowiedzia?em, poniewaz. z wolna zaczyna?em pojmowac’: o takich czy innych rzeczach nie dyskutuje sie; z obcymi, nies’wiadomymi, w pewnym sensie dziec’mi, z.e tak powiem. Zreszta; dostrzeg?em niezmiennie be;da;cy na swoim miejscu i tylko troche; bardziej pusty, bardziej zaniedbany plac: pora wysiadac’, i powiedzia?em mu o tym. AIe wysiad? ze mna; i wskazuja;c nieco dalsza;, zacieniona; ?awke;, która straci?a oparcie, zaproponowa?: – Moz.e usiedlibys’my na minutke;.
Najpierw mia? troche; niepewna; mine;. W istocie, zauwaz.y?, dopiero teraz zaczynaja; sie; „naprawde; ujawniac’ koszmary”, i doda?, z.e „s’wiat stoi na razie bezrozumnie przed pytaniem: jak, w jaki sposób mog?o sie; to wszystko w ogóle zdarzyc'”. Nic nie powiedzia?em, wtedy odwróci? sie; do mnie i nagle zapyta?: – Nie zechcia?bys’, synku, zrelacjonowac’ swoich przez.yc’? – Troche; sie; zdziwi?em i odpar?em, z.e w?as’ciwie nie mia?bym mu nic szczególnie ciekawego do powiedzenia. Na to sie; lekko us’miechna;? i powiedzia?: – Nie mnie, s’wiatu – na co jeszcze bardziej zdziwiony zapyta?em: – Ale o czym? – O piekle obozów – odpar?, na co zauwaz.y?em, z.e o tym to juz. w ogóle nic nie móg?bym powiedziec’, poniewaz. nie znam piek?a i nawet nie potrafi?bym go sobie wyobrazic’. Ale on oznajmi?, z.e to tylko taka przenos’nia: – Czyz. nie jako piek?o- spyta?- wyobraz.amy sobie obóz koncentracyjny? – a ja mu na to, zakres’laja;c przy tym obcasem kilka kó?ek w kurzu, z.e piek?o kaz.dy moz.e sobie wyobraz.ac’ na swój sposób i jes’li o mnie chodzi, to potrafie; sobie wyobrazic’ tylko obóz koncentracyjny, bo obóz troche; znam, piek?a natomiast nie. – Ale, gdyby, powiedzmy, jednak? – upiera? sie; i po kilku nowych kó?kach odpar?em: – To wyobraz.a?bym sobie, z.e jest to takie miejsce, gdzie nie moz.na sie; nudzic’, w obozie zas’ – doda?em -by?o moz.na, nawet w Os’wie;cimiu, rzecz jasna w pewnych warunkach. – Troche; milcza?, a potem jeszcze zapyta?, ale wyczu?em, z’e juz. jakos’ niemal wbrew woli: – Czym to t?umaczysz? – i po krótkim namys’le oznajmi?em: – Czasem. – Dlaczego czasem? – Bo czas pomaga. – Pomaga?… W czym?- We wszystkim – i próbowa?em mu wyt?umaczyc’, jaka to ca?kiem inna sprawa przyjechac’, na przyk?ad, na jes’li nawet nie wspania?a;, to ca?kiem do przyje;cia, czysta;, schludna; stacje;, gdzie powolutku, w porza;dku chronologicznym, stopniowo zaczyna sie; nam wszystko klarowac’. Kiedy mamy za soba; jeden etap, juz. przychodzi naste;pny. Kiedy sie; wszystkiego dowiemy, to rozumiemy tez. wszystko. A kiedy sie; cz?owiek wszystkiego dowiaduje, nie pozostaje bezczynny: wykonuje nowe zadanie, z.yje, dzia?a, porusza sie;, spe?nia wszystkie nowe wymagania wszystkich nowych etapów. Gdyby natomiast nie by?o tej chronologii i gdyby ca?a wiedza rune;?a nam na g?owe; od razu tam na stacji, to moz.e nie wytrzyma?aby tego ani g?owa, ani serce, próbowa?em mu jakos’ wyjas’nic’, na co wycia;gna;wszy z kieszeni poszarpana; paczke;, podsuna;? mi pogniecione papierosy, ale odmówi?em, patem zacia;gna;? sie; mocno dwa razy i opieraja;c ?okcie na kolanach, pochylony, nawet na mnie nie patrza;c, powiedzia? jakims’ troche; matowym, g?uchym g?osem: – Rozumiem. – Z drugiej strony – cia;gna;?em – wada;, powiedzia?bym, b?e;dem, jest to, z.e trzeba wype?nic’ czas. Widzia?em na przyk?ad – powiedzia?em mu – wie;z’niów, którzy cztery, szes’c’, a nawet dwanas’cie lat byli juz., a dok?adniej, wcia;z. jeszcze byli, w obozie. Otóz. ci ludzie musieli jakos’ wype?nic’ te cztery, szes’c’ czy dwanas’cie lat, czyli w ostatnim przypadku dwanas’cie razy po trzysta szes’c’dziesia;t pie;c’ dni, to jest dwanas’cie razy trzysta szes’c’dziesia;t pie;c’ razy dwadzies’cia cztery godziny, dalej: dwanas’cie razy trzysta szes’c’dziesia;t pie;c’ razy dwadzies’cia cztery razy… i wszystko od nowa, co chwile;, minute;, godzine;, dzien’, czyli z.e musza; ca?y ten czas jakos’ wype?nic’. Z drugiej natomiast strony- cia;gna;?em dalej – w?as’nie to mog?o im pomóc, bo gdyby ten ca?y czas, to znaczy dwanas’cie razy trzysta szes’c’dziesia;t pie;c’, razy dwadzies’cia cztery razy szes’c’dziesia;t i znów razy szes’c’dziesia;t, zlecia? im jednoczes’nie i za jednym zamachem na kark, to na pewno nie byliby tacy, jak sa;, ani jes’li idzie o g?owe;, ani o cia?o. – A poniewaz. milcza?, doda?em jeszcze: – A wie;c tak to mniej wie;cej trzeba sobie wyobraz.ac’. – A on na to tak samo jak przedtem, tylko zamiast papierosa, którego juz. tymczasem wyrzuci?, tym razem trzymaja;c w obu d?oniach twarz i moz.e przez to jeszcze bardziej g?uchym i jeszcze bardziej st?umionym g?osem powiedzia?: – Nie, nie moz.na sobie wyobrazic’ – i ja ze swojej strony zrozumia?em go. Pomys’la?em tez.: zatem, jak widac’, dlatego zamiast „obóz” mówia; „piek?o”, na pewno.

Pisarska, Krystyna
Source of the quotation : Los utracony, p. 250-255., WAB, Varsó, 2001

Source: BABELMATRIX

FLEURSDUMAL.NL MAGAZINE

More in: Archive K-L, Kertész, Imre


Thank you for reading FLEURSDUMAL.NL - magazine for art & literature